Körülnézek a barátnőim népes társaságán és szinte mindenki szingli a gyerekes és családos bff-eim kis részét leszámítva. Körülnézek a barátaim között, és ők is minden este egyedül bújnak ágyba, kivéve a hétvégét, amikor a buliból nem egyedül térnek haza. Bárkivel beszélgetek mostanság, ugyanarra a témára tévedünk, vajon mi lehet Velem a baj?

Sokat töprengtem mostanság azon a kérdéskörön, Én miért nem élek párkapcsolatban? Talán önző vagyok, mert nem érem be akármivel, vagy akárkivel, és most itt nem arról beszélek, hogy magas fenntartású nő vagyok-e, vagy hedonista. A barátaim és mások nevében kevésbé nyilatkozhatok, miért választották a szingliséget, viszont a saját élethelyzetemet kielemezhetem.

Van egy 10 pontom, aminek egy része még egy Pszichorendeléses előadáson égett a memóriámba, és véleményem szerint elengedhetetlenül fontos kelléke a működő párkapcsolatnak. Elsősorban lényeges szempont, hogy a kémia működjön, legyen valami a másikban, ami megfog, ezáltal vonzódok hozzá. Számomra nélkülözhetetlen az érzelmi töltet, hogy önmagam lehetek-e a másik fél mellett, elfogad-e úgy ahogy vagyok, és fordítva. Társunk kapcsolatainak és személyének tiszteletben tartása is létfontosságú kritérium. Emellett a humor és a jó szex nélkül természetesen semmi sem lenne az igazi. Ne feledkezzünk meg az empátiáról, tudjunk együtt érezni a másik örömével és fájdalmával. Legyen szellemi kapcsolat a pár tagjai között. Amit fontosnak tartok magamban, azt jó, ha meglátja a másik és értékeli is bennem, illetve el tudjam fogadni a társam, ne akarjam megváltoztatni. Persze az élet egy folytonos fejlődés, de jó, ha mindketten azok maradunk, akik voltunk. Nem utolsó sorban szerencsés helyzet, ha inspirálni tudjuk egymást, és a pár tagjai egyenlőek azon tekintetben, ahogyan energiát fektetnek a kapcsolat felvirágoztatásába. Akár váltott műszakban, de összességében ugyanannyit tesznek bele, hogy dübörögjön a szekér. A végső szempont pedig, hogy a kapcsolat lehetőségeket tartogasson a jövőre nézve.

Egy utópikus világban ezek a szempontok lehetnének a kifogástalanul csiripelő párkapcsolat ismérvei, ám most a való világban vagyunk, a 21. században, ahol a tökéletesen photoshoppolt Facebook adatlapunk vibráló kék szegélyénél tovább nem látunk.

Van egy másik elméletem, ami viszont megmagyarázza a szingli hegyeket. Csernus egyik előadásán csíptem el egy olyan gondolatot, miszerint minden lényege az, hogy szeresd önmagadat és a másik fél is szeretni fog. Test és lélek egyensúlyáról beszélünk, amikor úgy fekszel le mosolyogva, hogy büszke vagy magadra, a napodra, mert mindent megtettél. Ember voltál, egyenes, őszinte. Így fekszik le egy nő és egy férfi. Ha nem leszel férfi, nem lesz melletted egy nő sem, csak kislányok, és fordítva. Akkor lesz benned a másik felé tisztelet, ahogyan a másikra felnézel, hogy Ő miként éli az életét, amiben benne van a szíve-lelke. Ilyenkor megmarad a szerelem, amikor mindkét fél ismeri és tudja saját és egymás értékeit, illetve bíznak egymásban.

Felmerül a kérdés, hogy az eddigi tézisek alapján Én most vagy nagyon utálom magamat, vagy egy elviselhetetlen hárpia vagyok, vagy bűzlik valami ezekkel a negedés elméletekkel, hogy az egyedüllétre lettem kalibrálva.

Kezdjük el kitorpedózni a fals állításokat. Egyes bizonyítási doktrína: elviselhetetlen hárpia. Elemezzük ki a pozitív-negatív tulajdonságaimat. Természetesen kezdjük a pozitívakkal. A barátaim szeretnek, na nem olyan képmutató, nem merem a szemedbe mondani, ha hülyeséget csinálsz módon, kapom a hideget-meleget egy-két tettem után. A családom szeret tézist most felesleges lenne előrántani, mert ha Justin Bieber átdolgozásos, éneklős videókat töltök fel a Youtube-ra is egy Fröccsteraszos este közben, akkor másnap a megtekintésekkel egyenes arányban lévő lájkok számát ők fogják generálni, bármilyen csodatorkú poszátának képzelem is magam. De így, hogy már egynél több ember szeret, akkor talán nem vagyok Taigetoszról utólag ledobandónak ítélendő egyed.

Amikor rosszabb, magzatpózban az ágyban sírós napjaimat éltem, kaptam egy barátnőmtől egy listát, hogy mik a pozitív tulajdonságaim, amik miatt Ő nagyon csíp engem. Volt benne olyasmi, idézném, hogy „barátságos, megbízható, intelligens, lelkes, segítőkész, lelkiismeretes, figyelmes, páratlan, kitartó, humoros, kötelességtudó, kedves, ötletes, kreatív, odaadó, melegszívű, türelmes, nyugodt, érzékeny, szerény, álmodozó, nagylelkű és őszinte”. Ezt a kártyát eltettem a pénztárcámba, így amikor ostoroznám magamat, csak előkapom.

Váltsunk is át a rossz tulajdonságaimra. Makacs, akaratos, ami abban nyilvánul meg, hogy ha valamit elhatározok, amíg meg nem valósítottam, kő kövön nem marad. Poétikusan megfogalmazva kicsit úgy tekintek magamra, hogy a vihar én vagyok, a fénylő nap, az olvadó jég, a kőkemény szikla. Még hosszú út áll előttem, számtalan akadály, tengerek és hegyek, ennek ellenére csak előre megyek. A másik furcsa tulajdonságom, ami miatt elég szélsőségesek a napjaim, hogy művészlélek vagyok. Sok szempontból szerencsés, hiszen meglehetősen kreatív vagyok, amit az élet minden területén hasznosítani tudok. Viszont nagyjából annyi érzelem szorult belém, mint másik 117 emberbe. Erősen reagálok a természet és élet minden rezdülésére. Legszívesebben keblemre ölelném az egész világot, érzem a szuverenitást, hogy minden ember páratlan a maga nemében és szinte állandóan szerelmes vagyok. Ha nem éppen egy konkrét férfi egyed a mindennapok ihletője, akkor bele vagyok habarodva egy sportba, egy ételbe, egy helybe, egy cselekvésbe, amiből a külvilág persze nem sok mindent érzékel. Imádom a változatosságot, a meglepetések embere vagyok. Sosem csinálok semmit kétszer ugyanúgy. A lényemhez tartozik, hogy nem sokan tudnak kiismerni, mert olykor még önmagamat is meglepem. Sodródom az árral, éppen amilyen áramlat elkap, arra fúj a szél is.

Mindent összevetve be is soroltam magam az tűrhetően normális kategóriába, vagyis az elviselhetetlen hárpiát a közönség kihúzásra szavazta meg. Evezzük is tovább arra az óceánra, ahol egy tükör áll egy sziklán. Benne magamat bámulom, és felteszem azt a kérdést, hogy mennyire szeretem önmagamat. Elérkeztünk egy eléggé kellemetlen kérdéskörhöz, ahol mindannyian sorozatosan hazudunk magunknak, vagy egy sötét lepelbe öltöztetjük a tükör másik oldalán lévő „valakit”. Bevallom őszintén, régen meglehetősen nem voltam kibékülve önmagammal, és itt nem csak a külsőségekről beszélek. Megszületünk, növögetünk, cseperedünk, tapasztalunk, egyre nagyobb kanállal faljuk az életet. Elesünk, felállunk, hibázunk, emberek vagyunk. Átgázolnak rajtunk, érnek minket sebek, amelyek talán sosem fognak összeforrni. Olykor csak a túlélés marad nekünk és a fájdalom. Küzdünk, próbálkozunk, és minden alkalommal, amikor meghal a remény, egy darabot elveszítünk magunkból.

Egész életemben sokat foglalkoztam a külsőmmel. Megszállottan követtem a trendeket. Mivel rohanás az életem, szerencsére tökéletesre fejlesztettem a 10 perc alatt sminkelek, öltözök és hajat varázsolok akrobatikát. Mindig igyekeztem igényes és nőies lenni. Bár testalkatilag nem születtem egy Emily Ratajkowski-nak a védjegyét leszámítva, de művészien ki tudtam hangsúlyozni magamon azt, ami jól áll és csábos. A sminkelést tökélyre fejlesztettem. Napközben magabiztos voltam, ragyogtam a munkahelyemen és az utcán, de amikor hazaértem, és ott álltam a tükör előtt sminktelenül egy szál semmiben, nem egy Playboy címlapos fruska nézett vissza rám. Plasztikai sebészhez sosem fordultam, elvoltam magammal, viszont elmentem egy önismereti tréningre, ahol az volt a stratégia, hogy szép lassan elkezdem megtanulni elfogadni magam olyannak, amilyennek teremtettek. Sokáig bámultam magam a tükörben, mert volt egy rituálé, ahol őszintén ki kellett mondanom, hogy szeretem magamat. Hónapokig képtelen voltam elmormolni a varázsmondatot, hogy végre mehessek nézni a Grace klinika aktuális epizódját.

A fordulópont akkor jött el, amikor elkezdtem összhangban lenni a lelkemmel és lényemmel is. Sokszor bántottak meg vagy értek csalódások, amelyek főként a férfiakkal voltak kapcsolatosak. Volt hat éves kapcsolatom, költöztem össze egy hét után a nagy szerelmemmel, de a múlt alapján úgy éreztem sosem a megfelelő pasit vonzottam be. Bár mindig sportoltam, sokat voltam beteg, allergiáim lettek és egy sor bosszantó dolog nehezítette meg a hétköznapokat.

Eközben hallottam a kineziológiáról, ami tulajdonképpen egy izomstimulálós történet, segítségével felmérik, hol vannak az elakadások az életedben. Érdekesen hangzott, így elmentem. Nem vagyok egy sírós típus, de az első alkalommal két órát pityeregtem végig, mert feltettek néhány kérdést, ami a szívemig hatolt. Ekkor kezdődött el az életemben a fordulópont. Egészen addig tanultam, mellette két állásom volt, és csak a kötelezettségeimnek éltem. Folyton csak másokkal törődtem, magammal semmit sem foglalkoztam. Minden addigi kapcsolatom arról szólt, hogy csak adtam, de szinte semmit sem kaptam vissza, segítettem, és újra segítettem. Olyan férfiakkal kötöttem össze az életemet, akiket meg kellett mentenem. Bármilyen nehéz is volt belátni, imádtam szenvedni, és ami nagyon fontos, nem hagytam időt arra, hogy szeressem önmagamat. Amikor erre rájöttem, elhatároztam, hogy a következő évben csak Én leszek magamnak, megölelgetem és lerántom a leplet a tükörben lévő lányról. 

Úgy voltam vele, mostantól csak azt fogom csinálni, ami nekem fontos és örömet okoz. Felmondtam a munkahelyemen, szakítottam, költöztem, az összes tanfolyamra beiratkoztam, ami valaha is érdekelt. Újra elővettem a festővásznat, és minden olyan programon részt vettem, amire nem volt időm előtte. Randizgattam. Rengeteg új embert ismertem meg, és minden találkozás után éreztem, hogy egyre közelebb vagyok ahhoz a személyhez, akit keresek. Végre rájöttem, hogy mi a fontos számomra. Rádöbbentem arra, hogy mennyire szerethető és egyedülálló figura vagyok, éppen olyan, amilyennek minden embert láttam előtte egyenként. A környezetemben lévő összes embert kedveltem a magam módján. Jó emberismerő vagyok, és hamar feltűnik az emberek valódi énje. Mindig is a legfurcsább emberekbe szerettem bele, a legérdekesebb karakterekbe, és a legsérültebb emberekbe. Én akartam összeszedni a darabjaikat, felépíteni a ledőlt várat.

Mostanra megtanultam, hogy egy ember csak önmagának a darabjait tudja összeeszkábálni. Elkezdtem élvezni az életem minden egyes másodpercét, megcsodálni a természet szépségét, megélni a pillanatot. Megszerettem és elfogadtam önmagamat. A legfontosabb lecke pedig az volt, hogy ha valami nem tesz boldoggá, el kell engednem.

Elérkeztünk a jelenhez. Bár még nem kopogtatott az ajtómon a lelki társam, de volt velem olyan mostanság, hogy elvesztem valaki szemeiben. Megtanultam, hogy a sors útjai kifürkészhetetlenek. Ha a Földet a tetejére állítom is, vannak emberek, akik nem nekünk vannak eleve elrendelve. Tudom, hogy nők vagyunk, és bármennyire más generáció is a miénk, nem nekünk kell a férfit randira hívnunk. Hiszem, hogy minden egyes emberi találkozás által fejlődsz, több leszel. Mind a negatív és pozitív hatású találkozások hozzá tesznek a lényedhez. Vallom, hogy az élet varázslatos, és a szálak összefonódnak. Szingli vagyok, de az élet minden pillanatát élvezem. Nem kell már a tárgyalóasztalhoz állnom ceruzaszoknyában és tűsarkúban, vagy V kivágású felsőben, hogy nőként érezzem magam. Nem kell sminkben futnom a szigetköröket, hogy jól érezzem magam. Sportcipőben és farmernek vonzóbbnak érzem magam, mint valaha, mert az önbizalom öltöztet. Tudom, hogy aki szeretni fog, az a belső értékeimért választ engem, mert tudja, hogy egy kincs vagyok, és nem azért, hogy milyen ruha van rajtam, vagy hány kg sminket teszek az arcomra. Vannak jó és rossz napok, rajtunk áll mit hozunk ki belőle. Lehet, hogy ma még egyedül alszok el, de a jövő relatív. Ha ma elkezdesz dolgozni magadon, holnap már lehet, hogy neked tolja a bevásárlókocsiját a közértben az a személy, akire évtizedek óta vársz …