Ez a cikk egy kicsit más lesz, mint az eddigiek. Melankolikus, mint a mai nap és az április közepén hulló hópelyhek.

Minden gyermek imádja az esti meséket. A Szörnyeteg rátalál Szépségre, aki belé szeret, és az átok megszűnik, Hófehérkét felébreszti a Herceg, Hamupipőkére tökéletesen illik a cipő, Pocahontas haja lobog az ezer színnel szálló szélben, Ariel egy éneklő rákkal parádézik, Jázmint repülő szőnyeggel fuvarozzák. Tündérmesék, amik happy enddé válnak. Mikre emlékszünk ezekből a mesékből? Hát nem arra, hogy Hamupipőke éjjel-nappal csiszolta a falakat, Ariel lábakat növesztett, és elhagyta a családját, hogy a szerelmével tölthessen pár órát, Csipkerózsika évtizedeket feküdt félkómában. Adódnak napok, amikor rettenetesen küzdenünk kell az életben maradásért, vagy egy feneketlen tó alján kapkodunk lélegzetért. Talán ez a mai nap is ilyen keserédes. Csöndesen kémleljük az eget annak a reményében, hogy egyszer újra kisüt a nap…

Gyűjtöttem szuvenírokat a múltból. Jókat és rosszakat. Boldogokat és magzatpózban sírósakat. Sok-sok nehéz nap... Rengeteg könnycsepp. Periódusok, amikor nem maradt semmi más, csak a fájdalom.  Az élet mindig hozza a feladatokat. A nagyszüleink örökre távoznak, a kiskutyánkat a szemünk láttára üti el egy autó szándékosan, a párunk megcsal a két legjobb barátnőnkkel egyszerre, a szüleink harminc évig véget nem érő párviadalt vívnak egymással. Néha úgy érzem, nekem aztán egy falu népsűrűségének kiosztott szúrás jutott. Talán pont ezért is vagyok ilyen edzett… erős, mint a vas. És miért beszéljünk erről? Mert az élet nem habostorta, és a tökéletesen photoshoppolt Facebook profilunk is megérdemel néha egy-két őszinte pillanatot, amitől embernek számítunk.

Vannak személyek, akikkel tudom, hogy soha többé nem fogok találkozni. Emberek jönnek-mennek az életünkben. Valaki csak egy köszönésre téved be, valaki egy egész életre meghatározó lábnyomot hagy, valaki könnyebbé teszi a létezést, valaki miatt értelmet nyernek a mindennapok, valaki végett érdemes reggel kinyitnod a kócos pilláidat. Egy dolog viszont biztos: minden egyes emberi találkozás után valami megváltozik bennünk. Azt mondják, egy ember sosem változik, de egyes sejtjeink hét évente kicserélődnek. Úgy dobjuk le a bőrünket, mint a kígyók útjuk során, biológiailag újjászületünk. Valójában minden ember hat a jövőnkre, általuk fejlődünk, formálódunk. Bizonyos emberek azonban olyannyira szétzúzzák a boros poharat az utolsó korty előtt, hogy nem marad utánuk semmi, csak a szilánkok, amelyeket legszívesebben egy légüres térbe száműznénk. Amikor már azt hisszük elnyelte őket a sötét éjszaka, újra a felszínre eveznek és megszurkálnak, mert minden alkalommal, amikor távozik egy ember az életedből, egy darabot magával visz belőled. De vajon hogyan tudnánk visszaépíteni a leomlott falakat és megtalálni az elveszett puzzle darabokat?

Valahányszor azt hisszük, hogy a jövőt ismerjük egy pillanatig is, az megváltozik. Állandóan amiatt aggódunk, hogy mi lesz holnap. Nem élünk, csak túlélünk. A jövő a legbelsőbb félelmeink és legvadabb reményeink otthona. Rettegünk, hogy minden nekünk osztott boldogságot elhasználunk, ahelyett, hogy megélnénk és élveznénk a pillanatot. Talán ahelyett, hogy olyan erősen szeretünk embereket és ragaszkodunk hozzájuk, inkább kicsit magunkat kellene megölelgetnünk. Mikor dobjuk be a törölközőt? Mikor látjuk be, hogy nincs tovább? Mennyit kell csalódnunk egy emberben ahhoz, vagy inkább mennyire kell szeretnünk, hogy végre el tudjuk ereszteni a kezét?

Legyen szó egy barátról, egy társról, egy családtagról, a gyász mindig szörnyű. Nemcsak a halált gyászoljuk, a változást, az elválást, a veszteséget is. Amikor viszont fáj, sosem szabad azt elfelejtenünk, hogy már mennyiszer voltunk padlón, és hányszor kúsztunk ki a barlang mélyéről. Túléltük, és a fájdalom, ami egykoron annyira hasogatott, segített áthemperegni a szakadékon. Visszatekintünk azokra a napokra, és már nem érzünk úgy. A gyászt nem vagyunk képesek irányítani, mert nem tudjuk, mikor kopogtat az ajtónkon és milyen erővel döngeti az ablakokat. A legjobb dolog, amit tehetünk, hogy szabadon engedjük.  

Emlékszem gyerekként sokszor viselkedtem komiszul. Levágtam az oviba a nálamnál hosszabb hajú lányok haját egy otthonról gondosan becsempészett ollóval, ha már az volt a jelem. Szöktem el az erdőbe, ha nem teljesült a kívánságom, és a legmagasabb fa tetejéről bámultam, ahogyan a családom aggódva keres. Ezeket a helyzeteket elintézzük egy bocsánattal. Viszont ahogyan felnövünk, egyre nehezebb lesz bocsánatot kérni, őszintének lenni, kifejezni érzéseinket, ám a legnehezebb megbocsátani önmagunknak. Azt hisszük, mindig mindent jól csinálunk. Jobbá akarunk tenni embereket, pedig talán annyi is elég lenne, ha elfogadnánk a kukacos almát a maga kis sötét foltjaival.  Néha persze a sajnálom nem elég, mert már annyi mindenre használtuk. Fegyverként, kifogásként. Bár ha jókor mondják ki, a legtökéletesebb szó lehet, megváltás, kegyelem.   

Minden kis szilánknak megvan a maga emléke, ami miatt egy idegenre már nem tudunk ugyanúgy tekinteni. A valóság a nap végére távol áll reményeinktől. Sokszor úgy érezzük, hogy csak egyetlen ember van a földkerekségen, akit tudunk szeretni, aztán amikor találkozunk valakivel, őrülten kuncogunk az előző bakikon, és bolondságnak tűnik, hogy valaha is a poklok poklában sütkéreztünk. Néha őrületesen mély veszteség kell érjen minket, hogy visszatérjünk a kikövezett kis utunkra. Ilyenkor remélhetőleg tanulunk valamit a botlásból, bölcsebbek leszünk.

Sokszor fekszünk egyedül a virágos réten, sütkérezünk a napon, nevelgetjük a vad pitypangokat, csillagtalan sötét éjjen kémleljük az eget, ám közben csak arra vágyunk, hogy valaki mellénk feküdjön, és megfeledkezhessünk a világról. El akarunk törölni mindent, a homokórát, ami számlálja a perceinket, a lét bizonytalanságát, a félelmeinket, kétségeinket, és megtalálni a saját kis kertünket, ahol kivirágzik az élet.

Mit tehetünk, hogy a nap holnap újra felkeljen és a szívünk regenerálódjon? Lefekszünk, felejtünk, álmodunk, gyógyulunk, felkelünk, csináljuk a dolgunkat legjobb tudásunk szerint, elbotlunk, egy jót nevetünk, nagy levegőt veszünk, folytatjuk, próbálkozunk.

A szívünkben szilánkok vannak elrejtve, ez olyan titkos térképe lehet az életünknek, és múltunknak. A legtöbb sebünk begyógyul, csak egy kis heget hagynak maguk után. Aztán vannak szilánkok, amiket örökre hordozni fogunk, és bár a szúrás nem ma volt, de még fájdalmas. Mire tanítanak a szilánkok minket? Emlékeztetnek arra, hogy miből álltunk fel, mit győztünk le, merre kóboroltunk, és milyen erősek vagyunk. Útmutatóval szolgálnak a jövőben, hogy mit kerüljünk el. Bár ez néha nem egészen így van, mert vannak dolgok, amiket újra és újra meg kell tanulnunk...