Bámulom a bolyhos bárányfelhőket az kék égen a harmat áztatta fűből. Olyan rendezetlenül bóklásznak előre. Egyesek macska-egér játékot játszva kergetőznek, mások szorosan egymást ölelve keringőznek a napsugarak között, de vannak olyanok is, akik magányosan bolyonganak a magasban.

Egyre többet és többet töprengek mostanában. Furcsa lány vagyok, mert a kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik, hogy az utcán fürkészem az embereket. Megállok a téren, és csendesen körülnézek egy korhadt padról, vagy csak szemrevételezem a suhanó buszok esőcseppel áztatott üvegén keresztül a járókelőket. Mindenkinek megvan a saját története, amit persze korántsem ismerhetek. Szeretem a helyükbe képzelni magam. Ilyenkor hosszasan kémlelem az arcukat, vagy a szemeiket. Meséket gyártok, hogy kik lehetnek ők, és mit érezhetnek...

Van valamilyen csodálatos volta annak, amikor belép egy új ember az életünkbe. Jön valaki, akit előtte még sosem láttunk. Felénk sétál, kezet nyújt zavartan, ránk néz, és bemutatkozik. Egy pillanatig tart csak az egész interakció, de nem tudhatjuk, hogy az a személy mekkora hatással lesz majd az életünkre. A legszebb találkozások mindig a semmiből érkeznek, váratlanul. Amikor azt hisszük, hogy minden a helyén van, és haladunk a kis rögökkel támlázott utunkon előre, aztán kopogtat valaki, és felforgatja az életünket.  

Vannak olyan találkozások, amikor valakinek a tekintetében a mennyországot látod. Minden eddigi fájdalma ellenére melegség van a szívében. Látsz minden sebet, amit mások elől elrejtett. Hallod, amit senkinek sem mondott még ki. Meg akarod adni neki, amit elvesztett ... békét, boldogságot, szeretetet. Azt hiszed te lehetsz számára a gyógyír. Majd végül vissza kell venned tőle, amit neki adtál, a szívedet, mert néha a minden sem elég. 

A világ galoppol előre, nincs időnk a visszapillantó tükröt mustrálni. Sok milliárd ember bóklászik a Földön. Végezzük a saját kis feladatainkat. Sokszor a változást mi idézzük elő, olykor az élet sürgeti az alkalmazkodást. Összetörik a szívünket, és nekünk ki kell találnunk, hogyan foltozzuk össze a legbiztosabban. Emiatt változunk, fejlődünk, újjáépítjük magunkat.

Hiszek abban, hogy mindenki, akivel kapcsolatba kerülünk életünk során, valamit hozzátesz a lényünkhöz. Minden egyes találkozás által tanulunk valamit magunkról, vagy az életről. Olyan ez, mint egy kirakós játék. Mindenki társít egy darabot a puzzle-höz. Néha a változás édes, vagy keserű ízt hagy maga után, valamikor pedig csak később érted meg a dolgok jelentését. Annyi viszont biztos, hogy utad során tudni fogod, ki az, akivel dolgod van.

Szeretem azt hinni, hogy jó emberismerő vagyok. Mindig bizalommal közeledek embertársaim felé. Ma már adok egy, kettő, három esélyt is, hogy megismerjek valakit, hiszen nem lehet tudni, hogy ki mit él át abban a pillanatban, amikor találkozunk. Mindannyian emberek vagyunk, gondolkodunk, érzünk, lélegzünk, álmodunk, hibázunk, szeretünk. Valakinek éppen rossz napja van, mások harcolnak a démonjaikkal. Egyeseknek pusztán a jelenlétünk közelsége is egyenlő a lelki tyúkszemeinek megtaposgatásával.

Azonban most vége a napnak, a sorok beteltek. Este van, és tekergek a parkban. Arra gondolok, hogy annyi jó dolog történt ma. Mennyi új élményt élhettem át. Voltak nevetések, beszélgetések, jó ízű evések, hahotázások, ölelések, egymás szemébe nézések. Napjaim legszebb pontja mégis az, amikor az egyik lélek megmosolyogtatja a másikat. Nincs annál jobb érzés, amikor találkozol valakivel, akinek pusztán a jelenléte a környezetedben biztonságot ad, s létezésének a biológiai ténye mosolyt csal az arcodra. Ezek azok a nagy találkozások, amik miatt érdemes reggel felkelni az ágyból, és az utcán fütyörészve sétálgatni teli vigyorral. Ezek a találkozások a pillanat olyan művei, amikor egy másodpercre elakad a lélgegzeted, a lelked rátalál egy régi ismerősre, amikor hazatérsz, és úgy érezheted, boldog vagy.

Az alapfeltevés az, hogy van egy szupernőnk. Emma vezető beosztásban dolgozik, jól fizető állása van, amit nagyon szeret. Van egy kuckós kis lakása, designos bútorokkal. Mindig jól néz ki, jár fodrászhoz, műkörmöshöz, sőt még edzőterembe is. Munka után fut egyet a szigeten, és még arra is van ideje, hogy amikor a párja hazaérjen, saját gyártású sütijeit és steak-jeit rakja elé, hiszen természetesen Emma egy konyhatündér. Párja Márton élvezi, hogy a munkából hazatérve jó illat, ínycsiklandozó ételek, egy bombanő és tiszta lakás fogadja. Emma nagyon kedves vele, és természetesen még este az ágyban is jutalmat kap tőle. Milyen szép is így az életük. Telik, múlik az idő, éjre éj, és napra nap. Két gyermekünk is születik, Emma szupernősége pedig nem ismer határokat. Márton összes barátja csodálva figyeli Emmát, aki munka, gyerekek, sport mellett még mindig kívánatos, kedves, odaadó, és figyeli párja minden szavát. Marcink boldognak tűnik, hiszen megütötte a főnyereményt, de sokszor úgy érzi, hogy Emmának nem tud semmit adni, hiszen ő mindent kézben tart, elintéz, az összes helyzetet megoldja. Az Ikea bútor összeszerelési hadművelet során is végül Emma ügyködte össze az új asztalt a kertbe, a villanykörtéket is inkább létrára mászva becsavarja. Marci már évek óta nem főzött tésztát, amit régen imádott, és a specialitása volt, mert Emma azt is jobban csinálja már nála. Az egyik este hazafelé vezetett a munkából Marcink, amikor az út szélén állt egy csinos nő egy lerobbant autó mellett. Gondolta segít neki, ezért kiszállt az autóból, és odalépett. Három hónappal később Emma arra ért haza, hogy Marci ruhái nincsenek a szekrényben, a fiókban pedig egy levelet talált azzal a szöveggel, hogy sajnálom Emma, szeretlek, de úgy érzem, nem tudok neked már semmit adni, viszont másnak szüksége van rám.

Ha jobban megnézzük a fentebb említett kis történetet, akkor számos kérdéskör felvetődik. A 21. században élünk, ahol a férfi és női szerepek teljesen felcserélődtek és összemosódnak. Nincs már a klasszikus férfi dolgozik, a nő pedig otthon főz, mos, takarít, gyereket nevel típusú viszony. A nők tanulnak, munkába állnak, dolgoznak, pénzt keresnek, jól kell kinézniük, tisztán kell tartaniuk a lakást, nem árt, ha közösségi életet is élnek, és el kell játszaniuk, hogy mindezekbe nem rokkannak bele. Ez a társadalmi légkör és elvárások hurrikánja elkezdte kitermelni a csodanők generációját.

Na de milyen a csodanő? És miért annyira piszkosul nehéz a csodanőknek párra találniuk, vagy megtartaniuk a párjukat?

A képlet pofon egyszerű. A csodanőknek azért, hogy minden akadályt legyőzhessenek, és megbirkózzanak a rengeteg teendővel és helyzettel, fejleszteniük kellett a domináns énjüket és a határozottságukat. Ezek a nők tudják, mit akarnak, és meg is szerzik azt, tűzön-vízen át. A férfiak legnagyobb része fél tőlük. A férfivá válás szakaszában kevésbé fejlettebb „srácok”, vagy „pasik”, akik önbizalmukat tekintve nincsenek túlságosan kimaxolva, a közelükbe se mernek menni. Mivel a város nagy, a férfiak sokan vannak, de a potenciálisan szóba jöhető egyedek kevesen állnak rendelkezésre, ezért mit csinálnak a csodanők? Kezdeményeznek. Ezek a nők felveszik a nadrágot a szoknyára. Viszont akiket a maszkulinitásukkal becserkésznek, általában azok a nyugdíjas,  lusta férfiak, akik csak csendben várnak.

Titkon minden nő arra vágyik, hogy meghódítsák. Egy-két bájos pillantással jeleket adunk a férfiaknak, felhívjuk magunkra a figyelmet, és várunk, hogy levegyenek minket a lábunkról. A szüleim idejében ma már elképzelhetetlen módozatai voltak az udvarlásnak. Szerelmes levelek, rajzok, virág. Ma már annak is hihetetlenül örülünk, ha egy férfi veszi  a bátorságot és el mer egyáltalán hívni randizni. Számomra attól férfi egy férfi, ha oda mer lépni hozzám, és el meri kérni a telefonszámomat, vagy meg meri kérdezni, hogy együtt töltjük-e a péntek estét. Ettől hal meg minden nő, mert a szívük mélyén még a csodanők is néha gyenge nők szeretnének lenni, akiknek végre egyszer nem kell irányítaniuk, akiket meghódítanak. Minden nő folyamatosan pozitív visszajelzések szeretne begyűjteni, hogy vonzó a férfi számára. Ha egy nőnek tetszik egy férfi, nem tekeredik rá azonnal, mert nem szeretné, hogy azt gondolja, hogy könnyűvérű, vagy szeretné megőrizni a női tartását. Ez egy aprócska játszma, aminek megvan a szépsége. Nagyon jó, ha az udvarlási szakasznak megvan a maga dinamikája, annál érdekesebb és értékesebb, ha nem rontunk ajtóstul azonnal a házba.

A nők annak érdekében, hogy a munka világában és az életben kvázi érvényesülhessenek, felvesznek egy rakás férfias tulajdonságot, amivel persze nincs baj, de csak akkor, ha azokat le is tudják vetkőzni egy párkapcsolaton belül. Hiszen melyik igazi férfi szeretne egy olyan nő mellett hosszabb időt eltölteni, aki folyton mindent irányítani akar. Na ugye, hogy senki? Aki pedig igen, az kevésbé férfi. Persze most még párkapcsolati témáról beszélünk, nem a szexről.

Ha dominánsan nőként kezdeményezünk, és rámászunk egy férfira, aminek persze nagyon örülnek az egyedek, azzal csak annyi baj van, hogy elveszik a vadászösztön. Ha tálcán kínáljuk magunkat ropogósra sütve egy férfinak, akkor nem leszünk olyan finomak. Az Ironman-en a befutó érem sem fénylik annyira a felkészülés, és az út nélkül, amit megtettünk érte. Ha a kezünkbe nyomná valaki a korongot, nem lenne akkora jelentősége.

Térjünk át egy kicsit a hálószobára. Mi történik akkor, ha a hálószobában a nő akar folyton domináns lenni? A férfi férfiassága ezekben az esetekben sérül. A pornófilmek legnagyobb része nem véletlenül a férfiak dominanciájára bazíroz. A femme fatale karakter a férfiak számára már önmagában is riasztóan hat. Persze van olyan lelkületű férfi, vagy nő, aki kifejezetten a határozott és domináns nők  vagy férfiak társaságát keresi, ami később a szexuális életben is fő iránnyá válhat. A mindig ugyanolyan azonban sosem jó, az már unalmas. A szexnek nem az a lényege, hogy zavarjuk le és történjen meg, hanem számos pozitív hatása van az egyénre és a párkapcsolatra vonatkozóan. A kapcsolatban a legtöbbször a felmerült problémákat az ágyban tudják a legjobban megoldani a felek, hiszen azokat a dolgokat, amiket szavakkal nem kommunikáltunk le, ott szavak nélkül helyre tudunk tenni.

Mit csináljanak akkor a csodanők, ha normális kapcsolatot akarnak? Hagyják ott csillogó életüket? Hazudtolják meg önmagukat, hagyják el a munkahelyüket, ne járjanak edzőterembe, és legyenek rondábbak?

Én azt mondom, hogy nincs azzal baj, ha valaki összhangban van a körülötte lévő dolgokkal, és ha egyedül él, arra van berendezkedve, hogy férfiak nélkül is be tudjon szerelni egy villanykörtét, vagy össze tudja rakni az Ikea bútorokat. Szerintem a nők maradjanak nők az udvarlás terén. Nem azt mondom, hogy ne nyilvánítsuk ki egy férfinek, ha tetszik nekünk, és ha a szemébe nézünk, duplán ver a pulzusszámunk, de hagyjuk meg a hódítást a férfiaknak. Ha pedig már olyan szerencsések ezek a csodanők, hogy találtak maguknak valakit, akkor merjenek hibázni, merjenek ne tökéletesek lenni, hiszen senki sem az. Merjétek levetkőzni a gátlásaitokat, merjetek odaégetni egy muffint, sírni egy filmen, vagy merjetek segítséget kérni egy férfitól, ha kiég egy villanykörte. Nem kell mindent az életben egyedül csinálni. Az ember társas lény, és mindenkinek kell egy társ. Merjetek sebezhetőek lenni, merjetek emberek lenni. Ne csak azt nézzétek, hogy mit tudnátok segíteni a párotoknak, hanem arra is figyeljetek, mivel tudna ő hozzájárulni a Ti életetekhez. Nem baj, ha egy kicsit szupernő vagy, hiszen alapvetően minden nő az, de hagyj teret az életedben másoknak is.

Ez a cikk egy kicsit más lesz, mint az eddigiek. Melankolikus, mint a mai nap és az április közepén hulló hópelyhek.

Minden gyermek imádja az esti meséket. A Szörnyeteg rátalál Szépségre, aki belé szeret, és az átok megszűnik, Hófehérkét felébreszti a Herceg, Hamupipőkére tökéletesen illik a cipő, Pocahontas haja lobog az ezer színnel szálló szélben, Ariel egy éneklő rákkal parádézik, Jázmint repülő szőnyeggel fuvarozzák. Tündérmesék, amik happy enddé válnak. Mikre emlékszünk ezekből a mesékből? Hát nem arra, hogy Hamupipőke éjjel-nappal csiszolta a falakat, Ariel lábakat növesztett, és elhagyta a családját, hogy a szerelmével tölthessen pár órát, Csipkerózsika évtizedeket feküdt félkómában. Adódnak napok, amikor rettenetesen küzdenünk kell az életben maradásért, vagy egy feneketlen tó alján kapkodunk lélegzetért. Talán ez a mai nap is ilyen keserédes. Csöndesen kémleljük az eget annak a reményében, hogy egyszer újra kisüt a nap…

Gyűjtöttem szuvenírokat a múltból. Jókat és rosszakat. Boldogokat és magzatpózban sírósakat. Sok-sok nehéz nap... Rengeteg könnycsepp. Periódusok, amikor nem maradt semmi más, csak a fájdalom.  Az élet mindig hozza a feladatokat. A nagyszüleink örökre távoznak, a kiskutyánkat a szemünk láttára üti el egy autó szándékosan, a párunk megcsal a két legjobb barátnőnkkel egyszerre, a szüleink harminc évig véget nem érő párviadalt vívnak egymással. Néha úgy érzem, nekem aztán egy falu népsűrűségének kiosztott szúrás jutott. Talán pont ezért is vagyok ilyen edzett… erős, mint a vas. És miért beszéljünk erről? Mert az élet nem habostorta, és a tökéletesen photoshoppolt Facebook profilunk is megérdemel néha egy-két őszinte pillanatot, amitől embernek számítunk.

Vannak személyek, akikkel tudom, hogy soha többé nem fogok találkozni. Emberek jönnek-mennek az életünkben. Valaki csak egy köszönésre téved be, valaki egy egész életre meghatározó lábnyomot hagy, valaki könnyebbé teszi a létezést, valaki miatt értelmet nyernek a mindennapok, valaki végett érdemes reggel kinyitnod a kócos pilláidat. Egy dolog viszont biztos: minden egyes emberi találkozás után valami megváltozik bennünk. Azt mondják, egy ember sosem változik, de egyes sejtjeink hét évente kicserélődnek. Úgy dobjuk le a bőrünket, mint a kígyók útjuk során, biológiailag újjászületünk. Valójában minden ember hat a jövőnkre, általuk fejlődünk, formálódunk. Bizonyos emberek azonban olyannyira szétzúzzák a boros poharat az utolsó korty előtt, hogy nem marad utánuk semmi, csak a szilánkok, amelyeket legszívesebben egy légüres térbe száműznénk. Amikor már azt hisszük elnyelte őket a sötét éjszaka, újra a felszínre eveznek és megszurkálnak, mert minden alkalommal, amikor távozik egy ember az életedből, egy darabot magával visz belőled. De vajon hogyan tudnánk visszaépíteni a leomlott falakat és megtalálni az elveszett puzzle darabokat?

Valahányszor azt hisszük, hogy a jövőt ismerjük egy pillanatig is, az megváltozik. Állandóan amiatt aggódunk, hogy mi lesz holnap. Nem élünk, csak túlélünk. A jövő a legbelsőbb félelmeink és legvadabb reményeink otthona. Rettegünk, hogy minden nekünk osztott boldogságot elhasználunk, ahelyett, hogy megélnénk és élveznénk a pillanatot. Talán ahelyett, hogy olyan erősen szeretünk embereket és ragaszkodunk hozzájuk, inkább kicsit magunkat kellene megölelgetnünk. Mikor dobjuk be a törölközőt? Mikor látjuk be, hogy nincs tovább? Mennyit kell csalódnunk egy emberben ahhoz, vagy inkább mennyire kell szeretnünk, hogy végre el tudjuk ereszteni a kezét?

Legyen szó egy barátról, egy társról, egy családtagról, a gyász mindig szörnyű. Nemcsak a halált gyászoljuk, a változást, az elválást, a veszteséget is. Amikor viszont fáj, sosem szabad azt elfelejtenünk, hogy már mennyiszer voltunk padlón, és hányszor kúsztunk ki a barlang mélyéről. Túléltük, és a fájdalom, ami egykoron annyira hasogatott, segített áthemperegni a szakadékon. Visszatekintünk azokra a napokra, és már nem érzünk úgy. A gyászt nem vagyunk képesek irányítani, mert nem tudjuk, mikor kopogtat az ajtónkon és milyen erővel döngeti az ablakokat. A legjobb dolog, amit tehetünk, hogy szabadon engedjük.  

Emlékszem gyerekként sokszor viselkedtem komiszul. Levágtam az oviba a nálamnál hosszabb hajú lányok haját egy otthonról gondosan becsempészett ollóval, ha már az volt a jelem. Szöktem el az erdőbe, ha nem teljesült a kívánságom, és a legmagasabb fa tetejéről bámultam, ahogyan a családom aggódva keres. Ezeket a helyzeteket elintézzük egy bocsánattal. Viszont ahogyan felnövünk, egyre nehezebb lesz bocsánatot kérni, őszintének lenni, kifejezni érzéseinket, ám a legnehezebb megbocsátani önmagunknak. Azt hisszük, mindig mindent jól csinálunk. Jobbá akarunk tenni embereket, pedig talán annyi is elég lenne, ha elfogadnánk a kukacos almát a maga kis sötét foltjaival.  Néha persze a sajnálom nem elég, mert már annyi mindenre használtuk. Fegyverként, kifogásként. Bár ha jókor mondják ki, a legtökéletesebb szó lehet, megváltás, kegyelem.   

Minden kis szilánknak megvan a maga emléke, ami miatt egy idegenre már nem tudunk ugyanúgy tekinteni. A valóság a nap végére távol áll reményeinktől. Sokszor úgy érezzük, hogy csak egyetlen ember van a földkerekségen, akit tudunk szeretni, aztán amikor találkozunk valakivel, őrülten kuncogunk az előző bakikon, és bolondságnak tűnik, hogy valaha is a poklok poklában sütkéreztünk. Néha őrületesen mély veszteség kell érjen minket, hogy visszatérjünk a kikövezett kis utunkra. Ilyenkor remélhetőleg tanulunk valamit a botlásból, bölcsebbek leszünk.

Sokszor fekszünk egyedül a virágos réten, sütkérezünk a napon, nevelgetjük a vad pitypangokat, csillagtalan sötét éjjen kémleljük az eget, ám közben csak arra vágyunk, hogy valaki mellénk feküdjön, és megfeledkezhessünk a világról. El akarunk törölni mindent, a homokórát, ami számlálja a perceinket, a lét bizonytalanságát, a félelmeinket, kétségeinket, és megtalálni a saját kis kertünket, ahol kivirágzik az élet.

Mit tehetünk, hogy a nap holnap újra felkeljen és a szívünk regenerálódjon? Lefekszünk, felejtünk, álmodunk, gyógyulunk, felkelünk, csináljuk a dolgunkat legjobb tudásunk szerint, elbotlunk, egy jót nevetünk, nagy levegőt veszünk, folytatjuk, próbálkozunk.

A szívünkben szilánkok vannak elrejtve, ez olyan titkos térképe lehet az életünknek, és múltunknak. A legtöbb sebünk begyógyul, csak egy kis heget hagynak maguk után. Aztán vannak szilánkok, amiket örökre hordozni fogunk, és bár a szúrás nem ma volt, de még fájdalmas. Mire tanítanak a szilánkok minket? Emlékeztetnek arra, hogy miből álltunk fel, mit győztünk le, merre kóboroltunk, és milyen erősek vagyunk. Útmutatóval szolgálnak a jövőben, hogy mit kerüljünk el. Bár ez néha nem egészen így van, mert vannak dolgok, amiket újra és újra meg kell tanulnunk...

Körülnézek a barátnőim népes társaságán és szinte mindenki szingli a gyerekes és családos bff-eim kis részét leszámítva. Körülnézek a barátaim között, és ők is minden este egyedül bújnak ágyba, kivéve a hétvégét, amikor a buliból nem egyedül térnek haza. Bárkivel beszélgetek mostanság, ugyanarra a témára tévedünk, vajon mi lehet Velem a baj?

Sokat töprengtem mostanság azon a kérdéskörön, Én miért nem élek párkapcsolatban? Talán önző vagyok, mert nem érem be akármivel, vagy akárkivel, és most itt nem arról beszélek, hogy magas fenntartású nő vagyok-e, vagy hedonista. A barátaim és mások nevében kevésbé nyilatkozhatok, miért választották a szingliséget, viszont a saját élethelyzetemet kielemezhetem.

Van egy 10 pontom, aminek egy része még egy Pszichorendeléses előadáson égett a memóriámba, és véleményem szerint elengedhetetlenül fontos kelléke a működő párkapcsolatnak. Elsősorban lényeges szempont, hogy a kémia működjön, legyen valami a másikban, ami megfog, ezáltal vonzódok hozzá. Számomra nélkülözhetetlen az érzelmi töltet, hogy önmagam lehetek-e a másik fél mellett, elfogad-e úgy ahogy vagyok, és fordítva. Társunk kapcsolatainak és személyének tiszteletben tartása is létfontosságú kritérium. Emellett a humor és a jó szex nélkül természetesen semmi sem lenne az igazi. Ne feledkezzünk meg az empátiáról, tudjunk együtt érezni a másik örömével és fájdalmával. Legyen szellemi kapcsolat a pár tagjai között. Amit fontosnak tartok magamban, azt jó, ha meglátja a másik és értékeli is bennem, illetve el tudjam fogadni a társam, ne akarjam megváltoztatni. Persze az élet egy folytonos fejlődés, de jó, ha mindketten azok maradunk, akik voltunk. Nem utolsó sorban szerencsés helyzet, ha inspirálni tudjuk egymást, és a pár tagjai egyenlőek azon tekintetben, ahogyan energiát fektetnek a kapcsolat felvirágoztatásába. Akár váltott műszakban, de összességében ugyanannyit tesznek bele, hogy dübörögjön a szekér. A végső szempont pedig, hogy a kapcsolat lehetőségeket tartogasson a jövőre nézve.

Egy utópikus világban ezek a szempontok lehetnének a kifogástalanul csiripelő párkapcsolat ismérvei, ám most a való világban vagyunk, a 21. században, ahol a tökéletesen photoshoppolt Facebook adatlapunk vibráló kék szegélyénél tovább nem látunk.

Van egy másik elméletem, ami viszont megmagyarázza a szingli hegyeket. Csernus egyik előadásán csíptem el egy olyan gondolatot, miszerint minden lényege az, hogy szeresd önmagadat és a másik fél is szeretni fog. Test és lélek egyensúlyáról beszélünk, amikor úgy fekszel le mosolyogva, hogy büszke vagy magadra, a napodra, mert mindent megtettél. Ember voltál, egyenes, őszinte. Így fekszik le egy nő és egy férfi. Ha nem leszel férfi, nem lesz melletted egy nő sem, csak kislányok, és fordítva. Akkor lesz benned a másik felé tisztelet, ahogyan a másikra felnézel, hogy Ő miként éli az életét, amiben benne van a szíve-lelke. Ilyenkor megmarad a szerelem, amikor mindkét fél ismeri és tudja saját és egymás értékeit, illetve bíznak egymásban.

Felmerül a kérdés, hogy az eddigi tézisek alapján Én most vagy nagyon utálom magamat, vagy egy elviselhetetlen hárpia vagyok, vagy bűzlik valami ezekkel a negedés elméletekkel, hogy az egyedüllétre lettem kalibrálva.

Kezdjük el kitorpedózni a fals állításokat. Egyes bizonyítási doktrína: elviselhetetlen hárpia. Elemezzük ki a pozitív-negatív tulajdonságaimat. Természetesen kezdjük a pozitívakkal. A barátaim szeretnek, na nem olyan képmutató, nem merem a szemedbe mondani, ha hülyeséget csinálsz módon, kapom a hideget-meleget egy-két tettem után. A családom szeret tézist most felesleges lenne előrántani, mert ha Justin Bieber átdolgozásos, éneklős videókat töltök fel a Youtube-ra is egy Fröccsteraszos este közben, akkor másnap a megtekintésekkel egyenes arányban lévő lájkok számát ők fogják generálni, bármilyen csodatorkú poszátának képzelem is magam. De így, hogy már egynél több ember szeret, akkor talán nem vagyok Taigetoszról utólag ledobandónak ítélendő egyed.

Amikor rosszabb, magzatpózban az ágyban sírós napjaimat éltem, kaptam egy barátnőmtől egy listát, hogy mik a pozitív tulajdonságaim, amik miatt Ő nagyon csíp engem. Volt benne olyasmi, idézném, hogy „barátságos, megbízható, intelligens, lelkes, segítőkész, lelkiismeretes, figyelmes, páratlan, kitartó, humoros, kötelességtudó, kedves, ötletes, kreatív, odaadó, melegszívű, türelmes, nyugodt, érzékeny, szerény, álmodozó, nagylelkű és őszinte”. Ezt a kártyát eltettem a pénztárcámba, így amikor ostoroznám magamat, csak előkapom.

Váltsunk is át a rossz tulajdonságaimra. Makacs, akaratos, ami abban nyilvánul meg, hogy ha valamit elhatározok, amíg meg nem valósítottam, kő kövön nem marad. Poétikusan megfogalmazva kicsit úgy tekintek magamra, hogy a vihar én vagyok, a fénylő nap, az olvadó jég, a kőkemény szikla. Még hosszú út áll előttem, számtalan akadály, tengerek és hegyek, ennek ellenére csak előre megyek. A másik furcsa tulajdonságom, ami miatt elég szélsőségesek a napjaim, hogy művészlélek vagyok. Sok szempontból szerencsés, hiszen meglehetősen kreatív vagyok, amit az élet minden területén hasznosítani tudok. Viszont nagyjából annyi érzelem szorult belém, mint másik 117 emberbe. Erősen reagálok a természet és élet minden rezdülésére. Legszívesebben keblemre ölelném az egész világot, érzem a szuverenitást, hogy minden ember páratlan a maga nemében és szinte állandóan szerelmes vagyok. Ha nem éppen egy konkrét férfi egyed a mindennapok ihletője, akkor bele vagyok habarodva egy sportba, egy ételbe, egy helybe, egy cselekvésbe, amiből a külvilág persze nem sok mindent érzékel. Imádom a változatosságot, a meglepetések embere vagyok. Sosem csinálok semmit kétszer ugyanúgy. A lényemhez tartozik, hogy nem sokan tudnak kiismerni, mert olykor még önmagamat is meglepem. Sodródom az árral, éppen amilyen áramlat elkap, arra fúj a szél is.

Mindent összevetve be is soroltam magam az tűrhetően normális kategóriába, vagyis az elviselhetetlen hárpiát a közönség kihúzásra szavazta meg. Evezzük is tovább arra az óceánra, ahol egy tükör áll egy sziklán. Benne magamat bámulom, és felteszem azt a kérdést, hogy mennyire szeretem önmagamat. Elérkeztünk egy eléggé kellemetlen kérdéskörhöz, ahol mindannyian sorozatosan hazudunk magunknak, vagy egy sötét lepelbe öltöztetjük a tükör másik oldalán lévő „valakit”. Bevallom őszintén, régen meglehetősen nem voltam kibékülve önmagammal, és itt nem csak a külsőségekről beszélek. Megszületünk, növögetünk, cseperedünk, tapasztalunk, egyre nagyobb kanállal faljuk az életet. Elesünk, felállunk, hibázunk, emberek vagyunk. Átgázolnak rajtunk, érnek minket sebek, amelyek talán sosem fognak összeforrni. Olykor csak a túlélés marad nekünk és a fájdalom. Küzdünk, próbálkozunk, és minden alkalommal, amikor meghal a remény, egy darabot elveszítünk magunkból.

Egész életemben sokat foglalkoztam a külsőmmel. Megszállottan követtem a trendeket. Mivel rohanás az életem, szerencsére tökéletesre fejlesztettem a 10 perc alatt sminkelek, öltözök és hajat varázsolok akrobatikát. Mindig igyekeztem igényes és nőies lenni. Bár testalkatilag nem születtem egy Emily Ratajkowski-nak a védjegyét leszámítva, de művészien ki tudtam hangsúlyozni magamon azt, ami jól áll és csábos. A sminkelést tökélyre fejlesztettem. Napközben magabiztos voltam, ragyogtam a munkahelyemen és az utcán, de amikor hazaértem, és ott álltam a tükör előtt sminktelenül egy szál semmiben, nem egy Playboy címlapos fruska nézett vissza rám. Plasztikai sebészhez sosem fordultam, elvoltam magammal, viszont elmentem egy önismereti tréningre, ahol az volt a stratégia, hogy szép lassan elkezdem megtanulni elfogadni magam olyannak, amilyennek teremtettek. Sokáig bámultam magam a tükörben, mert volt egy rituálé, ahol őszintén ki kellett mondanom, hogy szeretem magamat. Hónapokig képtelen voltam elmormolni a varázsmondatot, hogy végre mehessek nézni a Grace klinika aktuális epizódját.

A fordulópont akkor jött el, amikor elkezdtem összhangban lenni a lelkemmel és lényemmel is. Sokszor bántottak meg vagy értek csalódások, amelyek főként a férfiakkal voltak kapcsolatosak. Volt hat éves kapcsolatom, költöztem össze egy hét után a nagy szerelmemmel, de a múlt alapján úgy éreztem sosem a megfelelő pasit vonzottam be. Bár mindig sportoltam, sokat voltam beteg, allergiáim lettek és egy sor bosszantó dolog nehezítette meg a hétköznapokat.

Eközben hallottam a kineziológiáról, ami tulajdonképpen egy izomstimulálós történet, segítségével felmérik, hol vannak az elakadások az életedben. Érdekesen hangzott, így elmentem. Nem vagyok egy sírós típus, de az első alkalommal két órát pityeregtem végig, mert feltettek néhány kérdést, ami a szívemig hatolt. Ekkor kezdődött el az életemben a fordulópont. Egészen addig tanultam, mellette két állásom volt, és csak a kötelezettségeimnek éltem. Folyton csak másokkal törődtem, magammal semmit sem foglalkoztam. Minden addigi kapcsolatom arról szólt, hogy csak adtam, de szinte semmit sem kaptam vissza, segítettem, és újra segítettem. Olyan férfiakkal kötöttem össze az életemet, akiket meg kellett mentenem. Bármilyen nehéz is volt belátni, imádtam szenvedni, és ami nagyon fontos, nem hagytam időt arra, hogy szeressem önmagamat. Amikor erre rájöttem, elhatároztam, hogy a következő évben csak Én leszek magamnak, megölelgetem és lerántom a leplet a tükörben lévő lányról. 

Úgy voltam vele, mostantól csak azt fogom csinálni, ami nekem fontos és örömet okoz. Felmondtam a munkahelyemen, szakítottam, költöztem, az összes tanfolyamra beiratkoztam, ami valaha is érdekelt. Újra elővettem a festővásznat, és minden olyan programon részt vettem, amire nem volt időm előtte. Randizgattam. Rengeteg új embert ismertem meg, és minden találkozás után éreztem, hogy egyre közelebb vagyok ahhoz a személyhez, akit keresek. Végre rájöttem, hogy mi a fontos számomra. Rádöbbentem arra, hogy mennyire szerethető és egyedülálló figura vagyok, éppen olyan, amilyennek minden embert láttam előtte egyenként. A környezetemben lévő összes embert kedveltem a magam módján. Jó emberismerő vagyok, és hamar feltűnik az emberek valódi énje. Mindig is a legfurcsább emberekbe szerettem bele, a legérdekesebb karakterekbe, és a legsérültebb emberekbe. Én akartam összeszedni a darabjaikat, felépíteni a ledőlt várat.

Mostanra megtanultam, hogy egy ember csak önmagának a darabjait tudja összeeszkábálni. Elkezdtem élvezni az életem minden egyes másodpercét, megcsodálni a természet szépségét, megélni a pillanatot. Megszerettem és elfogadtam önmagamat. A legfontosabb lecke pedig az volt, hogy ha valami nem tesz boldoggá, el kell engednem.

Elérkeztünk a jelenhez. Bár még nem kopogtatott az ajtómon a lelki társam, de volt velem olyan mostanság, hogy elvesztem valaki szemeiben. Megtanultam, hogy a sors útjai kifürkészhetetlenek. Ha a Földet a tetejére állítom is, vannak emberek, akik nem nekünk vannak eleve elrendelve. Tudom, hogy nők vagyunk, és bármennyire más generáció is a miénk, nem nekünk kell a férfit randira hívnunk. Hiszem, hogy minden egyes emberi találkozás által fejlődsz, több leszel. Mind a negatív és pozitív hatású találkozások hozzá tesznek a lényedhez. Vallom, hogy az élet varázslatos, és a szálak összefonódnak. Szingli vagyok, de az élet minden pillanatát élvezem. Nem kell már a tárgyalóasztalhoz állnom ceruzaszoknyában és tűsarkúban, vagy V kivágású felsőben, hogy nőként érezzem magam. Nem kell sminkben futnom a szigetköröket, hogy jól érezzem magam. Sportcipőben és farmernek vonzóbbnak érzem magam, mint valaha, mert az önbizalom öltöztet. Tudom, hogy aki szeretni fog, az a belső értékeimért választ engem, mert tudja, hogy egy kincs vagyok, és nem azért, hogy milyen ruha van rajtam, vagy hány kg sminket teszek az arcomra. Vannak jó és rossz napok, rajtunk áll mit hozunk ki belőle. Lehet, hogy ma még egyedül alszok el, de a jövő relatív. Ha ma elkezdesz dolgozni magadon, holnap már lehet, hogy neked tolja a bevásárlókocsiját a közértben az a személy, akire évtizedek óta vársz …

A szexualitás témája tabuként a gyermekekkel történő kommunikációban fontos helyet foglal el. A gyermekek érdeklődése legtöbbször már nagyon korán a szexualitás körül forog.  Felmérések szerint a 13-14 évesek 50%-a rendelkezik szexuális tapasztalattal, illetve a 15 évesek nagy része már szexuális életet él. Ezek az adatok arra a következtetésre mutatnak, hogy a szexuális felvilágosítást nem lehet elég korán elkezdeni. A 21. században már felesleges a nagy felvilágosító beszélgetésekre várni szülőként, s azon mélázni, hogy mikor jön el a megfelelő idő, vagy a középiskolás oktatóknak azon tűnődni, hogy a tizenéves gyermekeknek vajon az érettségi közeledtével meg merjenek-e mutatni egy gumióvszert. Nem azon kell mérlegelnünk, hogy mikor legyen ez a bizonyos beszélgetés, hanem folyamat orientáltan illene gondolkodnunk. A felvilágosítás folyamatát már a kora gyermekkorban, az óvodában illene elkezdeni a gyermek érettségének, korának és fejlődésének megfelelően.

A gyermekek kíváncsisága már ideje korán elkezdődik azokkal a kérdésekkel, hogy miért néz ki máshogy egy fiú és egy lány, az apa és az anya, a mami és a papi, vagy éppen miért néz ki máshogy az ellenkező nemű egyedek nemi szerve. Emellett minden gyermeket legjobban az a kérdés foglalkoztatja, hogyan születik a kisbaba, a kistestvérüket „ki hozta”. A kérdések hallatán a felnőtteket leginkább aggasztó probléma első lépcsője következik, a ki és hogyan válaszoljon, ugyanis létfontosságú a gyermek fejlődését tekintve, hogy mit és milyen módon reagálunk. Természetesen a leghelyesebb megoldás az lenne, ha a szülő „válaszolna” a bizalmi atmoszféra kialakulása érdekében, de sajnos nem mindenki elég rátermett erre a feladatra. Ha a gyermek a szüleivel megbeszélhetné a kényes kérdéseket tabuk nélkül, s használható, nyílt, világos és valódi válaszokat kapna, felkészülten lépkedhetne a felvilágosítás lépcsőin arra a fokra, amikor egyedül fel tudja térképezni az adott helyzetet, illetve önmaga tud dönteni szexuális életéről.

A szexuális felvilágosítást a szülők a „még túl fiatal vagy hozzá” mondatra hivatkozva a legtöbb esetben addig húzzák-halasztják, hogy a feladat a pedagógusra hárul, aki az óvodás-iskolás tanítás keretei között szintén nem igazán talál időt és alkalmat erre a megbízásra. A felvilágosítás általában a szerencsésebb intézményekben az általános iskola végén, de leginkább a középiskolában kezdődik, sajnos abban a korban, amikor a fiatalok már réges-régen megkezdték szexuális életüket. Felmerül a kérdés, hogy mégis honnan szerezhetnek tudomást a gyerekek a szexuális életről, technikákról. Leginkább egy idősebb barát szokta végrehajtani a „beavatást”, de a multimédiás eszközök, az internet és televízió már ideje korán betekintést enged olyan dimenziókba, ahol a gyermekek téves információkkal és tapasztalatokkal gazdagodnak.

A helyesen felvilágosított tinédzserek határozottan és félelmek nélkül élhetik meg szexualitásukat, párkapcsolatukat, társas életüket. Tisztában lesznek a szexuális élet örömeivel, de árnyoldalával is. Tudni fognak a lehetséges veszélyekről, a nem kívánt terhesség és a nemi úton terjedő betegségek megelőzéséről. A különböző országok teljesen eltérően kezelik a szexuális felvilágosítás kérdését, ezért lehetséges az, hogy annyira megoszlik a tinédzser terhességek száma az egyes régiókban. A legfejlődőbb tendenciát Hollandiában figyelhetjük meg, ahol már az óvodás korban elkezdik a nemi szerepek megvilágítását, illetve létezik egy intézmény azokra az esetekre, amikor szexuális zaklatás vagy agresszió éri a gyerekeket, és a kínos rendőrségi szobáktól távol, csendes és nyugodt környezetben beszélhetik meg egy szakemberrel az esetet.

Szexuális nevelés korosztályra lebontva

Amikor egy gyermekkel a szexről beszélünk, minden esetben meg kell róla győződnünk, hogy a korának megfelelő-e a párbeszéd. A fiatal gyerekek rendkívülien érdeklődnek a terhesség és babák iránt, ezért fontos, hogy ne fedjük le egyszerre az összes lehetséges kérdést és választ, mindenképpen jellemezzen egy folyamatot korának megfelelően a tájékoztatás.

Egy-két évesen…

A kisgyermek számára lehetővé kell tenni, hogy a testrészek nevét megismerje, beleértve a nemi szervekét is. Egy kétéves gyermek különbséget tudjon tenni férfi és nő között, illetve általában tisztában legyen vele, hogy az adott ember férfi, vagy nő.

Kettő és öt év között…

            A kora gyermekkorban meg kell értetni a gyerekekkel a reprodukció folyamatát, hogy a férfi és nőből hogyan lesz a baba, illetve a baba a nő méhében növekszik. Meg kell érteniük a gyermekeknek, hogy a saját testüket birtokolják, a többi ember is rendelkezik saját testtel, illetve minden ember különböző. Fontos megtanulniuk, hogy egy kapcsolatot érzelmek irányítanak, s a szülők között érzelmi közösség áll fenn, ennélfogva kialakuljon egy bizalmi légkör, amelyben biztonságban érezhetik magukat.

Öt és nyolc év között…

            A közeli gyermekkorban az alapvető ismeretek elsajátítása szükséges, hogy léteznek emberek, akik heteroszexuálisak, biszexuálisak, vagy homoszexuálisak, illetve megismerjék a szexualitás szerepét egy kapcsolatban. A gyermeknek ebben a korban már ismernie kell az alapvető társadalmi konvenciókat, mint a magánélet, meztelenség, és mások tisztelete a kapcsolatban. A gyermekeknek meg kell tanítani azokat az alapokat, amiket tapasztalhatnak a pubertáskori fejlődés következtében. Az emberi szaporodásról való tájékoztatás ismereteit bővíteni kell, ami már a szexuális együttlétet is magában foglalja.

Nyolc és tizenkét év között…

            Elérkezett az ideje beszélni a biztonságos szexről, a fogamzásgátlásról, és ezen módszerek helyes alkalmazásáról. Meg kell értetni a kiskamaszokkal, hogy mitől válik jóvá, illetve rosszá egy kapcsolat. Továbbá lényeges aspektus a médiában ábrázolt szexualitás kifejezésének megítélése, függetlenül attól, hogy reális, vagy sem, igaz, vagy hamis, pozitív, vagy negatív.

Tizenhárom és tizennyolc és között…

            A tinédzserek már privát életet folytatnak, azonban ha a szülők a kora gyermekkortól elkezdik a megfelelő tájékoztatást, növelhetik annak esélyét, hogy a szülőket a veszélyes és váratlan helyzetekben beavatják, illetve a kommunikáció egyáltalán kialakul gyermek és szülő között.

Miért a szülő beszéljen a gyermekkel és hogyan?

A szexről való érdeklődés természetes lépés, hogy egy gyermek megismerje a szervezetében zajló folyamatokat. A szexuális nevelés segít a gyermekeknek helyesen megítélni testükben zajló folyamatokat, illetve azt is, hogyan értékeljék saját testüket. A gyermek első kérdései után egy nyílt kommunikáció kezdődik, mely nagyon lényeges a gyermek és szülő számára egyaránt. Vizsgálatok igazolják, hogy ezáltal nagyobb valószínűséggel fognak beszélni a kapcsolataik alakulásáról, az esetleges későbbi drog, alkohol problémákról, vagy a depresszióról. A kora gyermekkori szexuális nevelés megelőzi a kamaszkorban folytatott indirekt, kellemetlen és zavaró beszélgetést, amikor a szülő ott és azonnal akarja tájékoztatni a kamaszt azokról a kérdésekről, amelyet már a barátaival régen megvitatott, illetve a félretájékoztatás lehetőségét is kizárja. Ezek a beszélgetések leegyszerűsítik a folyamatot, illetve megelőzik azt, hogy egyik nap a tinédzser egy nem kívánt terhességgel állítson haza. A szexuális felvilágosítás emellett a családi értékek elültetésében is fontos szerepet játszik. Ha a gyermek a szülőtől nem szerez releváns információkat, tudnunk kell, hogy máshonnan fog forráshoz jutni, ami a legtöbb esetben káros lehet fejlődésére nézve. A média bár tele van szexualitással, nem megfelelően ábrázolja azt, az érzelmi kötődést szinte kizárja, és a szexuális kapcsolatokat nem reálisan tünteti fel. De vajon szülőként hogyan adjam át az információkat a gyermekemnek?  Először is mindig képzeljük magunkat a gyermek helyébe, majd a korának megfelelő válaszokat igyekezzünk adni a kérdésekre, ami azt jelenti, hogy olyan kérdésekre válaszoljunk, melyeket kérdeztek, felesleges információkkal ne terheljük őket, ne ijesszük el őket semmiképpen se a szexualitástól. Tájékozódni kell minden esetben, hogy mi az, amit már tud a gyermek, hol hallották, illetve milyen téves információkkal rendelkeznek az adott témáról. Fontos az őszinteség is, hiszen a gyermek hamar rájön, hogy a szülő igazat mond-e, s ha ez nem történik meg, a jövőben kevésbé valószínű, hogy a gyermek a szülőhöz fordul egy-egy adott kérdéssel. Több felvilágosító könyv is létezik gyermekek számára korának megfelelően. A legtöbb könyv az idősebb korosztálynak szól, viszont Marie-Claude Monchaux: A sehány éves kislány, illetve Finy Petra: A tesó-ügy című könyve kifejezetten az ovis korosztálynak szól.

Miért éppen az ovis korban kezdődjön a szexuális nevelés?

Felmerül a kérdés, hogy miért az ovis korú gyermeknél kezdjük a felvilágosítást, nem ér-e rá később. Bizonyos történéseknek bizonyos életkorban kell megtörténnie, legyen az a pelenka elhagyása, vagy a gyermek lábra állása, az első szavak kimondása. A tudomány mai állása szerint a gyermek szobatisztaságához az idegrendszer bizonyos fokú érettsége szükséges, előtte teljesen értelmetlen a gyermeket zaklatni a bilivel. Amikor elérkezett az agya erre az érettségi szintre, magától fogja kérni a pelenka elhagyását. A gyermek érdeklődése a másik nem iránt az óvodás korban kezdődik. Eben a korban törvényszerűen kezd el kérdezősködni a hogyan lesz a kistestvér elnevezésű kérdéskör kapcsán, hiszen bele van programozva a gyermekbe ez a szakasz. Freud pszichoszexuális fejlődés modellje szerint az ödipális korban, ami a gyermek háromtól hat évig terjedő időszakára datálható, amikor begyűjti a szükséges információkat környezetéből. Ha ebben az időszakban megfelelő adatokkal abszolvált, akkor következhet a kamaszkor előtti ösztönnyugvás állapota. Ha viszont nem kapta meg a kellő útmutatást, vagy a feladatot másra bíztuk, esetlegesen félreinformálták ovis társai, pedagógusai, akkor nem tud ideálisan átlépni a következő periódusba.

Mit tegyünk? Mit nem szabad tennünk? Mi a jó a gyermeknek ebben a korban?

            A gyermek egészséges önbizalmának erősítése a nemi szerepekben létfontosságú, hiszen még csak korai stádiumban van a viselkedésminták kialakulása. A szemérmességet minden esetben tiszteletben kell tartani. A meztelenség és szégyenlőség érzetet meg kell próbálni könnyedén kezelni. A megszégyenítés tilos, főleg ebben a korban nagyon érzékenyek a nonverbális megnyilvánulásokra. Semmiképpen sem szabad kinevetni, vagy másokkal megosztani a gyermek szerelmi életét. Ha más gyermekek megszégyenítően bánnak is vele, védelmünkbe kell vennünk. A szülői minta jelentőségére is oda kell figyelni. A szülők párkapcsolata jelentős hatással vagy a gyermek fejlődésére. Ha a szülők külön élnek, a gyermek hajlamosabb lesz az együtt élő szülőjével egyfajta póttárs szerepét betölteni. Az anyának nem szabad a társától hiányzó öleléseket a gyermekétől kikényszeríteni. Természetes, hogy egy kislány szerelmesen vonzódik apjához, akinek megfelelően kell kezelnie ezt, hogy a gyermek ezt idővel kinője, illetve képes legyen megtanulni helyén kezelni érzéseit. A megromlott párkapcsolat következtében nem szabad a másik szülőről negatívan beszélni, ha lehetséges a veszekedéseket pedig a gyermek előtt meg kell próbálni a minimálisra csökkenteni.

Talán az egyik legnehezebb és legkínosabb beszélgetések közé tartozik megvitatni a gyermekkel az intimitást, és bevezetni a szexuális élet rejtelmeibe, ugyanakkor mégis szükséges és nagy jelentősége van a gyermek szexuális fejlődésében. A felvilágosító gyermek könyvek nagyban segíthetik munkánkat, ámde nem igazán esik szó bennük érzelmekről, és valódi emberi kapcsolatokról. A kornak megfelelő szexuális felvilágosítás jelentős mértékben befolyásolja a gyermek későbbi reakcióit ezen a területen. Mindig figyelnünk kell arra, hogy a tájékoztatás szakaszosan történjen, és a gyermek életszakaszainak változásával arányosan. Mindig csak a szükséges információkat igyekezzünk átadni, ápoljuk a gyermek önképét, önbecsülését, tanítsuk meg a nyílt kommunikáció előnyeire, a családi kötelékek megőrzésére.

Az emberi párválasztás biológiai alapja és hajtóereje nem más, mint a párzás önmaga, a két test találkozása, a megtermékenyüléshez vezető út és az új élet nemzésének lehetősége. Az ember párkeresése viszont olyan bonyolult lélektani folyamatok, társadalmi erők kereszttüzében megy végbe, hogy a biológiai tényezők háttérbe szorulnak mellette.

Amíg az állatvilágban párválasztásról nem igen beszélhetünk, hiszen hiányzik a „választás” lehetősége, illetve az állat számára fajonként különböző periódusokban, adott időpontban és részben véletlenszerűen dől el ki lesz a párja, addig az ember szexuális viselkedésre minden évszakban és időpontban kész, továbbá tudatos választásról beszélhetünk.

A serdüléssel egyidejűleg jelenik meg az emberben a késztetésszint a másik nem keresésére és vele való szexuális kapcsolat létrehozására. A szexualitás biológiai késztetése és programozottsága az emberben csak oszlopa egy rendkívül összetett lélekismereti rendszernek, amely a szexuális magatartást irányítja. Ez a rendszer a korai gyerekkortól kezdve fejlődik a környezet hatásai és annak élményekben való lecsapódásai által. A pszichoszexualitás a szexuális magatartást irányító lelki architektúra érzelmekből, beállítódásokból, és viselkedéssémákból áll.

A szexuális identitást tekintve minden emberben kialakul egy sajátos ingerséma, amely a másik nem viselkedésében és külsejében rá szexuálisan ingerlővé válik. Gyermekkorunktól kezdve egyfajta sajátos tanulási folyamat velejárójaként - tudatlanul és észrevétlenül – fedezzük fel társadalmunk esztétikai normáit és értékképzeteit, amely főként a külsőre vonatkozik. Szexuális szignálként a külső a legfontosabb inger, ami döntő lesz a párválasztás folyamatában. Az idő múlásával megtanuljuk, hogy mi a szép másokban és önmagunkban, megismerjük a közösségi véleményt, majd a társadalmi befolyásoltság és sajátos ízlésünk megformálja szexuális vonzódásunkat.

Az európai kultúrtörténetet szemlélve bebizonyosodik, hogy társadalmunk apajogú és férficentrikus szerveződésű volt. Sokáig nem volt túlságosan nagy beleszólásuk, kivel kötjük össze az életünket örökre, sorsunkról a szülők döntöttek. A nők a házasságig őrző-védő funkcióban álltak, így számukra a párkapcsolat a házassággal egyidejűleg kezdődhetett meg. A férfiak szexuális szabadságban éltek, a rabszolgaság és prostitúció virágzásával pedig a nők ezen csoportjai szexuális szükségletek kialakítására voltak generálva. A századforduló volt domináns esemény a párválasztás tekintetében. A nők munkába álltak, egyenjogúságukért harcoltak, így joguk volt a házasság előtti szerelmi kapcsolat kialakítására, aminek köszönhetően a férfiak helyzete is előnyössé vált, hiszen a házasság előtti udvarlások gyanánt jobban szemrevételezhették jövendőbelijüket. Az „új ifjúsági kultúra” terjedésével eljutottunk a nagyobb szexuális szabadság és a nemek fokozódó egyenlősége felé.

Minden kor és társadalmi forma kitermelte a maga párválasztási stratégiáit. Mára a szexuális viselkedést már nem határozza meg a fajfenntartási ösztön, hanem mint minden belső és külső inger, az emberre jellemző irányítórendszer közbenjárásával érvényesül a viselkedésben, ami az emberi pszichikum – az agy – működésének terméke. Két ember kapcsolata mindig bonyolult lelki működést feltételez. Senki sem születik a partnerkapcsolatokhoz szükséges képességekkel. Viszont a nemi érettség az alapfeltétele egy felnőtt partnerkapcsolatnak. Kinsey szerint az egyén szexuális viselkedését három tényező határozza meg: az inger természete, amellyel kapcsolatba kerül, saját fizikai és fiziológiai kapacitása, amellyel az ingerre válaszolni tud, és a hasonló ingerrel való megelőző tapasztalatainak jellege és terjedelme, ami tulajdonképpen a pszichoszexuális kapacitás.

Korunk nemzedékének pszichoszexuális fejlettsége jóval alatta marad a lehetőségeknek. Szexuális ismereteink olykor hiányosak, zavarosak, nemiséggel kapcsolatos beállítottságunk szorongó. A párválasztási érettség lélektani koncepció, a személyiség fejlettségét, a párválasztással kapcsolatos készségeink szintjét fejezi ki. Az érettséget külsőhatások befolyásolják, amelyek személyektől erednek. Lehet ilyen a szülői kapcsolat, az iskola emberi kollektívája, baráti kapcsolatok, munkahelyi kapcsolatok, referenciacsoportok, és főként a partner személye.

A párválasztás kérdéskörének legfontosabb mozgatórugója az ismerkedés szociológiája, hogy a partnerek honnan ismerik egymást. Az első, serdülőkori párkapcsolatok lelke a térbeli közelség, főként a partnerek az iskolából és a helyi közösség fiataljaiból kerülnek ki. Később már szórakozóhelyeken, bulikban is megkezdődnek az ismerkedések. A felszínes ismertség hamar átvált udvarlásba, randevúzásba, egymás személyének lelki és testi síkon megismerésébe.

Egy fiatal férfi és nő azt az embert fogja választani, akinek tulajdonságai a legjobban megfelelnek igényeinek, elvárásainak. Viszont le kell szögeznünk, hogy a párválasztásban nagyon kevés a tudatos igény és tudatos elvárás egymás iránt. Az igények koncepciójából indul ki minden, a szexuális társ és intim partner igényének feltételezéséből. A lélektani hasonlóság elmélete szerint akkor jut el a kapcsolat a legnagyobb intimitási fokra, ha a két személyiség tulajdonságai, érdeklődése, beállítottsága a leginkább hasonló. A lelki rokonszenven kívül a személyiségek is eleve fontos részei a párválasztásnak, amelyek külön világok, rengeteg sajátosságot hordoznak önmagukban.

A párválasztásnak négy fő pszichológiai elméletét ismerjük. A kiegészítő szükségletek elmélete szerint olyan személyek találnak egymásra tartós kapcsolatban, akik valamilyen lélektani dimenzióban eltérnek egymástól, kvázi egymás ellentétei, ezáltal kiegészítik egymást. A sajátos igények elmélete szerint a személyiségfejlődésben valamely alapvető lélektani igény nagyon erős maradt, a környezet nagyon erősen kielégítette, vagy éppen tökéletesen kielégítetlen maradt, ami később eleven vágyként él. A szülőimágó keresésének elmélete szerint az ellentétes nemű szülő tulajdonságainak, sajátosságainak képe és igénye motiválja a párválasztást. A kompenzáló személyiségzavar elmélete szerint a személyiség mély, strukturális problémája szorongást tart fenn, ami enyhül, ha olyan partner talál, akinek viselkedése belső problémáit ellensúlyozza. A személyiség nagymértékben meghatározója, hogy sikerül a párválasztás, és milyen egyensúly van az érzelmi kapcsolatban, ami maga is visszahat a személyre.

A nőkre párválasztást tekintve nemcsak látásuk, szaglásuk is óriási hatással van. A férfiak „illata” a külsővel összhangban döntő szerepkörű tényező. Kutatások igazolják, hogy a nők a férfiak izzadságszagú pólójából ráismernek arra a férfira, aki nekik valójában tetszik. Bár a férfiak a vizuális igényekre sokkal fogékonyabbak, a nőknek is nagyon fontos a fizikai megjelenés. Amíg a férfiak szeme jobban megakad a nagyobb ösztrogénszintre utaló nőiesebb testtájakon, a nők sem tudnak a férfiak külsejétől elvonatkoztatni. A nők attól függően, hogy ciklusuk melyik szakaszában tartanak, különféle férfitípusokat részesítenek előnyben. Az állatvilágban a madarak hímes tollazata jelzi az adott egyed kiváló genetikai állományát, de ugyanúgy csábítanak énekük változatosságával, vagy erejükkel, mely rátermettségüket szimbolizálja. Ugyanez figyelhető meg az emberek közösségében is. A nők nemcsak a tesztoszteronbomba férfiak után hajlongnak, az intelligencia is mérvadó számukra.

Az internet ma nagyon jó előszűrője a párválasztásnak, bár ennek a modernitásnak megvan az előnye és hátránya is. A tinderezés és közösségi háló a párválasztásban megér egy külön fejezetet, viszont az online média eszközök nagy hátulütője a személyes tér hiányán kívül, ami alapvetően megfoszt a kémiától, hogy az élet spontán ismerkedési lehetőségeiről leszoktat.

Mi a boldogság?

Az emberek kétségbeesetten keresik a választ erre a kérdésre évszázadok óta. "A boldogság pozitív érzelmekkel jellemezhető mentális állapot, amely a megelégedettségtől az egészen intenzív örömérzésig terjedhet." ... magyarázza a szakirodalom.

Magyarországon minden tizenhatodik ember mondja azt, hogy boldog. Vajon feltettük már magunknak a kérdést, hogy egy 10-es skálán mennyire vagyunk boldogok ma vagy úgy általában? Ilyenkor szoktunk elgondolkodni, hogy vajon mi is a boldogság? Egész életünkben a boldogságot hajkurásszuk, de azt sem tudjuk, mi az.

A boldogság megértéséhez először nézzük meg mi nem a boldogság.

A boldogság nem azt jelenti: állandóan jól érezzük magunkat. A szkeptikusok gyakran azt hiszik, ha valaki drogokat használ, például a kokainos állapotban egyfajta folyamatos euforikus állapotot él meg, akkor az a személy az adott pillanatban boldog. De ha csak a jó érzés volt minden alkalommal az egyetlen követelmény, akkor a válasz: igen. Azonban egy általános jó hangulat inkább lelkileg egészséges, mint a helyzet, amelynek eléréséhez nagy árat fizetünk, mert elvégre egyszer fent, máskor lent. Ha megkérdezzük az embereket, mi az, amiért az életüket érdemes élni, általában céljaikat, személyeket említenek. Esetleg megemlítik családtagjaikat, párjukat, gyermekeiket, munkájukat. Emellett ha túlságosan valaki megpróbálja jól érezni magát minden alkalommal, akkor valóban veszélyezteti azt a képességet, ami egy általános jó érzéssel teli állapothoz vezet. A mindig nagyon-nagyon boldog és elégedett állapot pedig a legtöbb ember számára fizikailag nem lehetséges kihívás.

A boldogság nem függ össze a pénzzel vagy jóléttel, és azzal, hogy mindent megkapunk, amit akarunk. Hallottunk már a lottó nyertesekről. Szinte mindegyikük az utcán végezte, hátrányosabb helyzetben, mint a nyeremény előtt. A szegénységi küszöb alatt élőknek természetesen sokkal nehezebb elérniük, hogy boldogok legyenek, azon túl, hogy a pénz nem boldogít. Képzeld el, hogy váratlanul kapsz egy száz millió forintos csekket, ami rövid távon boldoggá tesz, de csak idő kérdése, hogy azt a pénzt is elherdáljuk, vagy megveszünk mindent magunknak, amit csak akarunk és újra feltehetjük a kérdést, attól hogy anyagi javakban bővelkedek, boldogabb lettem? Ennélfogva a pénz csak elég ritka esetben tehet boldoggá bennünket.

Tehát mi a boldogság?

A boldogság kombinációja valójában azt jelenti, hogy mennyire elégedett valaki az életével és milyen jól érzi magát a napról-napra a bőrében. Az életünk állandóan változik, és a hangulatunk ingadozik. A boldogság relatív tényező, mindenkinek mást jelent, és másképpen is éli meg. Egy elítélt rab számára bizonyára az lenne a boldogság, ha kiengednék a börtönről. A sivatagban bóklászó eltévedt embernek egy pohár víz és a kivezető út jelentené a boldogságot. Ha az életünkről van szó, általában a szükségletek kielégítése a fő cél. Viszont ez esetben általános boldogságról beszélhetünk.

Abraham Maslow 1950-ben alkotta meg a szükségletelmélet piramisát, ami a motiváció kutatók alaptétele. Az élet alapvető feltétele a szervezet belső viszonylag állandó egyensúlyi állapotának a fenntartása, a folyamatosan változó külső körülményekkel szemben. A piramis legalján állnak a fiziológiai szükségletek: a víz, levegő, étel, alvás, biztonságérzet és szex. A következő fokon a biztonság és védelem, felette a szeretet és összetartozás foglal helyet. Ezt követi a önbecsülés, majd a csúcson az önmegvalósítás áll: a vitalitás, kreativitás, önfenntartás, hitelesség, céltudatosság, játékosság.

Az elején említett kábítószer-függőség bár esetenként a használóját eljuttatja a pillanatnyi öröm képzelt állapotába, sokkal nagyobb bajokhoz vezethet. Bár átmenetileg örömöt okoz számára, de folyamatosan újjáéledő vágy fogja hajtani, hogy azt a tevékenységet egyre többször csinálja, ami eljuttatta abba az állapotba.

Amit mindannyian el szeretnénk éri, az a tartós boldogság, ami viszont a belső békével érhető el. A belső béke pedig nagyrészt abban gyökerezik, hogy az ember elfogadja magát és szereti önmagát, embertársait, másrészt pedig a másokkal való törődésben. Ezért lehetséges az, hogy vannak emberek akik a hiányzó anyagi bőség ellenére is elégedettek az életükkel, hiszen képesek megteremteni a belső békét. Ha meg tudjuk kreálni magunknak a békét, akkor bármilyen nehéz feladatok elé is állít minket az élet, jól fogjuk érezni magunkat.

Hogyan legyünk boldogok?

A külső körülmények, az életünkben történő változások, negatív események nagyban befolyásolják boldogság érzetünket. Egy-egy tragédia, szerettünk elvesztése besötétítheti az eget a fejünk felett. Egészségünk állapota is fontos tényező lehet. Szükségünk van emellett barátokra, és egy társra is, hiszen bárki bárhogyan gondolja, az ember társas lény, és nem egyedül létre van eleve elrendelve. Tudnunk kell szeretni, és szeretve lenni. Szükségünk van egy olyan társra, aki feltétel nélkül elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk.

A sikeres párkapcsolat titka elég egyszerű. Elsősorban szeretnünk kell önmagunkat, s a másik félnek is. Akkor szereted önmagadat, amikor a tested és lelked egyensúlyban van. Amikor úgy fekszel le mosolyogva, hogy büszke vagy magadra, a napodra, amibe mindent beletettél. Aznap ember voltál, egyenes és őszinte. Emellett felnézel a másikra is, tisztelettel nézed, ahogyan éli az életét. Ilyenkor megmarad a szerelem, amikor mindkét fél ismeri saját értékeit és bíznak egymásban.

Neveltetésünk, családi hátterünk, s főleg az első hat évünkben történtek pedig meghatározzák azt, amilyenek ma vagyunk. Amit sokan nem tudnak, életünk első hat évében ért hatások, események, szülői minták következtében lettünk nagyrészt azok a személyek, akik a tükörből visszanéznek ránk. Persze bármikor tudunk ezen változtatni, csak rá kell jönnünk, hogy mik azok a lelki sérülések, tyúkszemek, amelyekre ha rálépnek, baj van, vagy éppen lelki békénkhez vezető utunkat akadályozza.

A boldogság nem mérhető pénzzel. A boldogság a szellemi és érzelmi gazdagság értelmében vett jólét. Fontos a hozzáállásunk, de meg kell határoznunk a kiindulópontot és a feltételeket, ezután jöhet a szorgalmas munka. Kezdhetünk nagytakarítással is. Kik azok a személyek, mik azok a körülmények, amelyek hátráltatnak minket, vagy éppen előre visznek? Jelenthet pillanatnyi örömet számunkra, hogy eszünk valami finom édességet, vagy iszunk egy pohárral a kedvenc borunkból, megsütjük azt az isteni tortát a párunknak, kapunk egy fizetésemelést a munkahelyünkön, de ezek mind csak pillanatnyi örömöt jelentenek. Sokan olyan dolgokat akarunk, amire igazából nincs is szükségünk. Az ember természetéből adódóan szeret birtokolni, tárgyakat és címeket gyűjteni.

Minden cselekedetünk hatással van mások életére és boldogságára. Ami az én boldogságom, az lehet a másik ember szomorúsága lesz, ezért fontos az erkölcsös élet, és hogy szánt szándékkal ne okozzunk a másik embernek fájdalmat. A boldogsággal együtt jár a szeretet, együttérzés, türelem, tolerancia és a megbocsátás.

A boldogság kulcsa nem abban rejlik, hogy a külvilágot akarjuk megváltoztatni, hanem azt, ami tőlünk függ. Eldönthetjük azt, hogy boldogok akarunk lenni, vagy nem. A legtöbb ember szereti a szenvedést, ezzel nyalogatja a sebeit, ezért nem tesz meg bizonyos dolgokat, amivel jobbá tehetné az életét. A kifogások csak fájdalomcsillapítók, amik miatt nem teszünk meg dolgokat. Utáljuk a munkánkat... miért nem lépünk ki? Egy borzalmas párkapcsolatban élünk, miért nem szakítunk? Hátráltatnak minket bizonyos emberek, miért nem mutatjuk nekik a kifelé vezető utat az életünkből? Nem kell kompromisszumokkal teli életet élnünk. Van választásunk. A boldogtalanságunk okai a saját gondolataink, amik meghatároznak minket, így először ezeket kell megváltoztatnunk. Egy életünk van, az pedig most éljük. A boldogság egy gondolkodás mód. A boldogság egy életérzés. Csak rajtad múlik, boldog leszel-e ...

Miért olyan nehéz ma párkapcsolatokat létesíteni? Miért mennek tönkre olyan hamar ma a kapcsolatok minden alkalommal, annak ellenére, hogy annyira próbálkozunk? Miért lettek az emberek hirtelen annyira alkalmatlanok párjuk megtartására? Elfelejtettük volna, hogyan kell szeretni? Vagy ami még rosszabb, elfelejtettük, hogy mi a szerelem?

Nem vagyunk készen... Nem állunk készen a kompromisszumokra, az áldozatokra és a feltétel nélküli szeretetre. Nem vagyunk hajlandóak befektetni azokat a dolgokat, amelyek egy párkapcsolat életben tartásához szükségesek. Lusták vagyunk dolgozni a kapcsolaton. Azt szeretnénk, ha minden tökéletesen menne.

A szőke herceg legyen ízig-vérig férfi, érkezzen fehér lovon, legyen legalább egy BMW-je, jól fizető állása, szuper lakása, legyen udvarias,  intelligens, de az ágyban őrült szerető. Vigyen minket étterembe az első randin (persze már a helyszín választással bizonyítsa, hogy milyen kreatív), természetesen egy szál vörös rózsával érkezzen, az ajtót is nyissa ki, legyen jó beszélgető partner. A csók legyen a randi végén szenvedélyes, de azért mégsem tolakodó. Ne akarjon szegény herceg azonnal az ágyba cipelni minket, de ha később az ágy jelenetre kerül a sor, vágjon a falhoz, tépje meg a hajunkat és rendezzen egy felejthetetlen éjszakát számunkra. Mutasson be a barátainak mielőbb, sőt a családnak is. Az utcán még csak rá se nézzen másik nőre, legyen hűséges társ. A pornó oldalakat messziről kerülje el. Jöjjön értünk a munkahelyünkre néha, a jövőre nézve legyenek tervei, természetesen olyan tervek, amikben mi is szereplünk. Támogassa a házasság intézményét, legyenek gyerekvállalással kapcsolatos gondolatai ... 

A hercegnő legyen mindig tökéletes, kedves, őszinte, hűséges, odaadó, független és önálló, de csak annyira, hogy a társadalmi ranglétrán semmiképpen se álljon feljebb a férfinál. Legyen a született feleségek Bree Van de Kamp-je, azaz mindig ragyogjon a ház és bármikor kész legyen összedobni egy öt fogásos vacsorát, ha átjönnek a szülők. A magánéletben természetesen legyen tapasztalt és tüzes menyecske. Emellett lehetőleg legyen félig szűz is, mert milyen rossz arra gondolni, hogy gyermekeink leendő anyja más férfivel is hált valaha. A civil életben öltözködjön elegánsan és kifinomultan. Magassarkúban és szűk szoknyában vonuljon télen és nyáron. A nap 24 órájában legyen tökéletesen kisminkelve. De ha szombat reggel az ágyban ébredünk mellette, lehetőleg akkor is csábos látványt nyújtson. Alakja legyen kifogástalan, tehát heti minimum három edzéssel tartsa karban dögös testét. Tehát legyen szép, okos, csinos, szexi, főzzön, mosson, takarítson, sportoljon, járjon műkörmöshöz, fodrászhoz, legyen független, de ne keressen nálunk többet... karrierista se legyen, a gyerekeket is szeresse ... mindezt egyszerre, egy időben és dimenzióban. 

Van hát egy régimódi, de heves hercegünk fehér lovon és egy 21. századi trendi hercegnőnk. Ugye ismerős a tökéletes pár? A két rokon lélek, akinek szerelme sosem múlik el, a két szerető, akinek kapcsolatát sosem fenyegeti veszély. A pár, akik tökéletesen bíznak egymásban. Ha még nem volt szerencséjük a tökéletes párhoz, hadd mutassam be őket: ott állnak a legfelső tortakrém tetején. És mi a sikerük titka? Hát, kezdjük mondjuk azzal, hogy nem kell egymásra nézniük.

Ma már egyre kevésbé állunk készen befektetni mindazt, ami ahhoz kell, hogy egy kapcsolat működhessen. Szeretnénk, ha minden egyszerűen és zökkenőmentesen menne. Ha nem így történik, gyorsan menekülőre fogjuk és kiszállunk. Nem harcolunk egy kapcsolatért, nem hagyjuk a másikat kibontakozni, idő előtt elengedjük. 

Nem a szerelmet keressük, csak az izgalmat az életben. Akarunk valakit, akivel elmegyünk a moziba, vagy bulizni, a Facebook-on mutogatjuk, hogy milyen tökéletes pasink / csajunk van. Nem akarjuk unalmasan élni az életünket. Akarjuk, hogy valaki megértsen minket, de nem hagyjuk, hogy megismerje igazi énünket. Nem merünk önmagunk lenni. Szerepeket játszunk. Olyanok próbálunk lenni, akik nem vagyunk, de mivel a lepel mindig lehull, később másokat hibáztatva, csalódottan távozunk. Együtt töltjük az időnket, de nem szerzünk közös emlékeket. Nem társat akarunk egy egész életre, csak valakit, aki most életben tart minket. Amikor viszont az izgalom elmúlik, rájövünk, hogy senki sem készített fel minket arra, mi következik ezután. Nem hiszünk a kiszámíthatóság szépségében, mert elvakít minket a kalandvágy.

Belemerülünk nagyvárosi életünkbe, teret nem hagyva a szeretetnek. Nincs időnk a szerelemre, nincs elég türelmünk építgetni egy párkapcsolatot. Materialista álmokat kergetünk, amelyben nincs a szerelemnek hatálya. Eszünk ágában sincs alkalmazkodni, párkapcsolataink csak kényelmünket szolgálják.

Mindenben a készet várjuk és azonnali kielégülést keresünk. Az interneten, a közösségi oldalakon olyan világot építettünk fel magunknak, amely tökéletes, ahol sikeresek vagyunk, a legszebb arcunkat mutatjuk. A karrierünk áll az első helyen. A csodálatos párkapcsolatainkról posztolgatunk, miközben nem is ismerjük a másikat és lehet boldogok sem vagyunk. Elvárjuk, hogy azonnal váljunk eggyé a másikkal a párkapcsolatban, de elfelejtkezünk arról, hogy az érzelmi kapcsolat akár csak évek alatt fejleszthető ki. Összetartozás érzését keressük már az első pillanattól kezdve, miközben nem is ismerjük meg a másik személyiségét. Úgy tűnik semmi sem éri meg az időt és türelmet számunkra, főleg nem a szerelem.

Inkább töltünk száz emberrel felesleges időt, minthogy egy napot töltenénk önmagunkkal. Hiszünk a választás lehetőségében. Társadalmi, de nem társas lények vagyunk. Egyre több emberrel találkozunk, de egyre kevesebbet ismerünk meg. Mohók vagyunk és mindent akarunk azonnal. Belemegyünk párkapcsolatokba a lehető legkönnyedebb módon, aztán kihátrálunk pillanatok alatt, azzal magyarázkodunk önmagunknak, hogy valami jobb vár ránk. Nem akarjuk kihozni a legjobbat abból az egy személyből. Azt akarjuk, hogy mindenki tökéletes legyen. Állandóan randizgatunk, de senkinek sem hagyunk esélyt a megismerésre. Mindenkiben csalódunk. Végül egyedül töltjük a szombat estét, bámulva ki az ablakon, hogy miért vagyunk magányosak és miért olyan szemét minden pasi / csaj a Földön. 

A haladó technológia hozott minket olyan közel egymáshoz, olyannyira közel, hogy már lehetetlen lélegeznünk is. A fizikai jelenlétünket felváltották az sms-ek, messenger üzenetek, hangüzenetek, spapchat-ek és videó hívások. Nem érezzük úgy, hogy időt kellene töltenünk egymással. Nem maradt már semmi, amiről élőben beszélgessünk. Ha a barátainkkal találkozunk, végig a telefonunkat nyomkodjuk. 

Vándorlók generációja vagyunk, akik nem maradnak egy helyben túl sokáig. Mindenki elkötelezettség fóbiássá vált. Azt hisszük, nem teremtettek minket társas lénynek és nem vagyunk párkapcsolatokra eleve elrendelve. Nem akarunk egy helyben letelepedni és megállapodni. Még a gondolata is ijesztő. Nem tudjuk elképzelni, hogy egy személy az életünk végéig velünk maradjon. Egyedül sétálgatunk. Megvetjük az állandóságot, mint valami társadalmi rosszat. Azt hisszük, mások vagyunk, mint a többiek. Szeretjük azt hinni, hogy nem felelünk meg a társadalmi normáknak. 

A szexuálisan felszabadultak generációja vagyunk. Szerelem nélkül szexelünk. Külön választjuk az érzelmeket és a testiséget. Olyan szavakkal dobálózunk, mint barátság extrákkal. Már az első találkozás alkalmával az ágyba bújunk. Először szexelünk, azután döntjük el, akarunk-e szeretni valakit. A szex könnyen jön, a hűség már kevésbé. Olyan könnyedén fekszünk be valaki ágyába, amilyen könnyedén lerészegedünk. Nem azért fekszünk le valakivel, mert szeretjük a másikat, hanem mert jól akarjuk érezni magunkat. Átmeneti kielégülést keresünk. A szex kapcsolaton kívül ma már trendinek számít. A kapcsolatok ezentúl nem egyszerűek. A nyitott kapcsolatok, barátság extrákkal, alkalmi légyottok, egy éjszakás kalandok, a csak szexre kellesz viszonyok hihetetlen menővé váltak.    

Gyakorlati generáció vagyunk, akik elméletileg vannak egyedül. Nem tudjuk, milyen az őrülten szeretni érzés és a valakihez tartozás. Nem akarunk egy távoli világba utazni valakiért, akit szeretünk. Szakítunk, mert félünk az elkötelezettségtől. 

Túl érzékenyek vagyunk, egy ijedt generáció, akik félnek szeretni, félnek az elkötelezettségtől, félnek a zuhanástól, félnek a sérülésektől, félünk, hogy összetörik a szívünk. Nem hagyjuk senkinek, hogy megismerjen minket. Nem tudjuk, mi az a feltétel nélküli szeretet. A felépített falaink mögül kukucskálunk ki szerelemért sóhajtozva, de menekülve a pillanat elől, amikor megtaláljuk, mert akkor hirtelen nem tudjuk kezelni a helyzetet és rettegünk az ismeretlentől. Nem akarunk sebezhetővé válni. Nem akarjunk senkinek megmutatni csupasz lelkünket. Túlságosan féltjük magunkat.

Már nem ismerjük a párkapcsolat szó jelentését. Elengedjük a legcsodálatosabb embert a másik halért a tengerben. Csak ösztönlényként élünk... Egyedül, magányosan. Nem tudunk már semmit és senkit sem meghódítani a világon. Megbuktunk a szerelem játékában. Győztek a legalapvetőbb emberi ösztönök. Ilyen hát a 21. századi evolúció.