Bámulom a bolyhos bárányfelhőket az kék égen a harmat áztatta fűből. Olyan rendezetlenül bóklásznak előre. Egyesek macska-egér játékot játszva kergetőznek, mások szorosan egymást ölelve keringőznek a napsugarak között, de vannak olyanok is, akik magányosan bolyonganak a magasban.

Egyre többet és többet töprengek mostanában. Furcsa lány vagyok, mert a kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik, hogy az utcán fürkészem az embereket. Megállok a téren, és csendesen körülnézek egy korhadt padról, vagy csak szemrevételezem a suhanó buszok esőcseppel áztatott üvegén keresztül a járókelőket. Mindenkinek megvan a saját története, amit persze korántsem ismerhetek. Szeretem a helyükbe képzelni magam. Ilyenkor hosszasan kémlelem az arcukat, vagy a szemeiket. Meséket gyártok, hogy kik lehetnek ők, és mit érezhetnek...

Van valamilyen csodálatos volta annak, amikor belép egy új ember az életünkbe. Jön valaki, akit előtte még sosem láttunk. Felénk sétál, kezet nyújt zavartan, ránk néz, és bemutatkozik. Egy pillanatig tart csak az egész interakció, de nem tudhatjuk, hogy az a személy mekkora hatással lesz majd az életünkre. A legszebb találkozások mindig a semmiből érkeznek, váratlanul. Amikor azt hisszük, hogy minden a helyén van, és haladunk a kis rögökkel támlázott utunkon előre, aztán kopogtat valaki, és felforgatja az életünket.  

Vannak olyan találkozások, amikor valakinek a tekintetében a mennyországot látod. Minden eddigi fájdalma ellenére melegség van a szívében. Látsz minden sebet, amit mások elől elrejtett. Hallod, amit senkinek sem mondott még ki. Meg akarod adni neki, amit elvesztett ... békét, boldogságot, szeretetet. Azt hiszed te lehetsz számára a gyógyír. Majd végül vissza kell venned tőle, amit neki adtál, a szívedet, mert néha a minden sem elég. 

A világ galoppol előre, nincs időnk a visszapillantó tükröt mustrálni. Sok milliárd ember bóklászik a Földön. Végezzük a saját kis feladatainkat. Sokszor a változást mi idézzük elő, olykor az élet sürgeti az alkalmazkodást. Összetörik a szívünket, és nekünk ki kell találnunk, hogyan foltozzuk össze a legbiztosabban. Emiatt változunk, fejlődünk, újjáépítjük magunkat.

Hiszek abban, hogy mindenki, akivel kapcsolatba kerülünk életünk során, valamit hozzátesz a lényünkhöz. Minden egyes találkozás által tanulunk valamit magunkról, vagy az életről. Olyan ez, mint egy kirakós játék. Mindenki társít egy darabot a puzzle-höz. Néha a változás édes, vagy keserű ízt hagy maga után, valamikor pedig csak később érted meg a dolgok jelentését. Annyi viszont biztos, hogy utad során tudni fogod, ki az, akivel dolgod van.

Szeretem azt hinni, hogy jó emberismerő vagyok. Mindig bizalommal közeledek embertársaim felé. Ma már adok egy, kettő, három esélyt is, hogy megismerjek valakit, hiszen nem lehet tudni, hogy ki mit él át abban a pillanatban, amikor találkozunk. Mindannyian emberek vagyunk, gondolkodunk, érzünk, lélegzünk, álmodunk, hibázunk, szeretünk. Valakinek éppen rossz napja van, mások harcolnak a démonjaikkal. Egyeseknek pusztán a jelenlétünk közelsége is egyenlő a lelki tyúkszemeinek megtaposgatásával.

Azonban most vége a napnak, a sorok beteltek. Este van, és tekergek a parkban. Arra gondolok, hogy annyi jó dolog történt ma. Mennyi új élményt élhettem át. Voltak nevetések, beszélgetések, jó ízű evések, hahotázások, ölelések, egymás szemébe nézések. Napjaim legszebb pontja mégis az, amikor az egyik lélek megmosolyogtatja a másikat. Nincs annál jobb érzés, amikor találkozol valakivel, akinek pusztán a jelenléte a környezetedben biztonságot ad, s létezésének a biológiai ténye mosolyt csal az arcodra. Ezek azok a nagy találkozások, amik miatt érdemes reggel felkelni az ágyból, és az utcán fütyörészve sétálgatni teli vigyorral. Ezek a találkozások a pillanat olyan művei, amikor egy másodpercre elakad a lélgegzeted, a lelked rátalál egy régi ismerősre, amikor hazatérsz, és úgy érezheted, boldog vagy.